A filmes és színházi kosztümök titkairól, az öltözékek tervezésének gyakorlatáról, a kivillantandó és eltakarandó testi adottságokról és saját ruhatáráról is beszél Kemenes Fanni jelmeztervező, de a kor divatjáról és a butikruhák viseléséről is van véleménye.
Vonzza a szemet a Hamvadó cigarettavégből a Karádyt alakító Nagy-Kálózy Eszter zöld lamé ruhája, de ugyanígy a kék, bézs vagy szürke női és férfi öltözékek: a Fővárosi Operettszínház Cirkuszhercegnő vagy Marica grófnő című előadásának primadonnaruhái, a Kísértet Lublón című filmből Garas Dezső öltönye, a Szeressétek Odor Emíliát internátusi öltözéke. A jelmeztervező szerette volna még több munkáját felvonultatni kedvenc filmjeiből, a Nyolcvan huszárból, a Herkulesfürdői emlékből, a Régi idők focijából, a Vörös grófnőből, a Kárpáthy Zoltánból, de nagyon nehéz fellelni e régi darabokat. Az egyikre a Filmgyár fóti raktárában akadt rá, a másik a rendező Koltay Gábor saját tulajdonaként maradt fenn, a harmadik a színház jelmeztárából került ide, ahol ma is napról napra várja az újabb előadásokat.
- Színpadi ruhát nem lehet butikszínvonalon varrni - vallja a jelmeztervező. - A zenés darabokhoz készülő ruháknak akár száz előadást is ki kell bírniuk, pedig táncolnak, ugrálnak bennük. Sifon anyagra dolgozzuk rá őket. A néhány óráig vagy napig viselt a filmbeli jelmezek viszont leheletfinom anyagból is készülhetnek - magyarázza, ősz haját kissé megigazítva Kemenes Fanni, majd fölvillant néhány képet pályája régebbi korszakából:
- A Filmgyár számára hajdanán egy fantasztikus cég, a Jelmezkölcsönző Vállalat gyártotta a kosztümöket, amelyek aztán a kölcsönző tulajdonába kerültek. Így hidalták át az akkor is adódó anyagi gondokat, bár az "állam bácsi" többnyire kiegészítette költségvetést, főleg az olyan nagy, kosztümös filmekét, amilyeneknek magam is sokszor dolgoztam. A jelmezkölcsönző Bécsi utcai hatalmas műhelyeinek mindegyikben nyolc-nyolc szabász, harmincöt varrólány és -fiú dolgozott, ehhez csatlakozott egy kalapos- és egy cipészműhely. Reggel bevittem a terveket, s hamarosan átszóltak telefonon, hogy máris próbára vár a ruha, aztán nemsokára mehettem a kalaposokhoz, cipészekhez.
- Vajon pusztán a fennmaradt filmek láttán megvarrná-e a ma valaki a hiányolt darabokat?
- Persze, ha az anyagminta kiválasztásától kezdve levezénylem az egész munkafolyamatot, mert legutolsó munkahelyem, az Operettszínház műhelyében a dolgozók kilencven százaléka hajdanán a jelmezkölcsönzőnél tanulta a szakmát. Ifjú korunk óta ismerjük, szemvillanásból is megértjük egymást. Ez más szakma, mint a varrónőé, itt sokszor korabeli képek alapján kell kitalálni a szabásmintát. A jelmeztervezőnek jártasnak kell lennie a kortörténetben, az irodalomban, fontos számára az anyagismeret, a színérzékenység, a dramaturgiai érzék. Amikor divatbemutatót nézek, sokszor elgondolkodom, vajon mi lehet az oka, hogy egy-két kivételtől eltekintve a tervezők nem veszik figyelembe a ruhát viselő embert. Eközben őszintén irigylem őket, amiért semmi sem köti meg a fantáziájukat, amikor a cérnavékony lányok által a kifutón bemutatott, az életben soha nem viselt, de egy vagyonba kerülő darabokat megtervezhetik.
- Hogyan lát munkához egy jelmeztervező?
- Csak akkor kezd neki, ha már tudja, melyik színész kapta meg a szerepet. Ha külföldi a szereplő, kérünk róla a kinti producertől három állóalakos képet: szemből, oldalról és hátulról, mert a ruhaméretből nem derül ki, hogy valakinek a válla széles, a melle nagy vagy a tartása rossz, a hátrányok azonban eltüntethetők egy jól szabott ruhával. Sokszor persze a fotó nem segít. A gyönyörű Anna Moffóról például, aki Szinetár Miklós Csárdáskirálynő filmjében énekelte a címszerepet, borzalmas képeket kaptunk, úgyhogy felüdülés volt személyesen találkozni a megnyerő külsejű operaénekessel. Én a színésznek is meg szoktam mutatni a tervemet, és hallgatok rá, ha, mondjuk, nem akar spicces kivágást. Kegyetlen közeg a színpadi, mert a zsöllye általában mélyebben helyezkedik ela, s ez a nézőpont rettenetesen torzít. A színésznőn az öltözőben még minden csinosan áll, de amint fölmegy a színpadra, látom, hogy fölkap a szoknyája, nem stimmel valami.
Kemenes Fanni szereti a filcet, de leginkább a nőies anyagokat, a muszlint, a selyembársonyt, a zsorzsettet, amelyek úgy veszik körül a testet, hogy közben önálló életet élnek. Ő maga is fekete zsorzsettból készült ruhát viselt találkozásunkkor, nyakrésznél bordó kiegészítéssel.
- Minden az anyag fényén, esésén, játékán múlik. Egyszer a Vígszínházban készítettem Ruttkai Évának egy antilopbőr szoknyát, s a bőr színéhez festetett muszlint és selymet kombináló blúzt. Mind a ketten szerettük ezt a kosztümöt, mert a színpadon életre kelt, fényes, színes hatást ébresztett.
- A butikruha viselői nem törődnek a minőséggel! Azt gondolják, egy év múlva úgyis más módi járja. Azelőtt a nőknek kialakult öltözködési stílusuk volt, akadtak kosztümös alkatúak, mások inkább a lezser darabokat kedvelték, s ezt variálták egy életen át, a kor divatja szerint.
Ma az ötvenhez közeledő anyuka ugyanazt hordja, mint a tizenhat éves lánya, pedig én megnézném, kinek villantsam ki a hasát, a csípőjét! Mindig szigorú asszony voltam, de színész és rendező egyaránt tudja: az ő érdekükben vagyok szigorú.
