Mit láttunk? A Fáj című színpadi játékot, mely Agota Kristof A nagy füzet című regénye alapján készült. Kik játszották? A Színház- és Filmművészeti Egyetem színészhallgatói. Hogy hol láttuk a produkciót? Művészetek Palotája, Fesztivál Színházban. Mikor? Január 30-án.

Meglepett, hogy a nézőtér üresen kongott. Szerencsémre a hostessek a színpadhoz közel eső ajtóhoz tereltek. Onnan mosolyról-mosolyra, jó estétről - jó estétre haladva bújtam egyre mélyebbre a kulisszák mögé. E labirintus mélyén a színpad mögötti téren lévő széksorok között  találtam magam. A „backstage” színháza.

Agota Kristof: A nagy füzet című írása olyan, mint az aszalt gyümölcs: minden lényeg benne van, de száraz, nagyon száraz. A regény épp azáltal működik, hogy minimálisra redukálja a nyelvi világot, viszont nagy teret ad az olvasói fantáziának. Miért épp egy ilyen mű kerül a színházba? Ráadásul regény?! 

Az ötlet a Színművészeti Egyetemen született, Forgács Péter rendező vezetésével, komoly kihívás elé állítva a fiatal színművészeket. Ez itt egy csapat. Nem voltak külön kitüremkedési kísérletek, nem volt zavaró momentum, amely arról szólt volna, hogy az egyik a másikat túl akarta volna játszani. Maga a darab ötlete sem adott erre nekik támogatást: a rendezés különlegessége, hogy jelenetenként változott a szerep – szereplő felállás, aki még az egyik pillanatban az egyik főszerepet játszotta, a következő megmozdulásában már a háztáji csirkék vagy kecskék lelkes megtestesítője volt. 

Agota Kristof regénye maga nem ad konkrétumokat azt illetően, hogy pontosan hol is játszódik a cselekmény, a főszereplők regénybeli nevei is azt sejtetik – ha a körülmények adottak, ez történet bárhol megtörténhet. 

Ez a fajta színjátszás, mely sem az előadóknak, sem a nézőknek nem ad lehetőséget arra, hogy egyfajta belső kontinuitást éljen meg a szöveg szereplőivel kapcsolatban, nagyban rásegít az elidegenítés érzéséhez. A darabban az a csodálatos, hogy mindemellett érthető és követhető a két főszereplő figura, a két testvér érése, tanulási folyamata, felnőtté válása majd egymástól való elszakadása. 

A szerzőnő olyan pőrén fogalmaz, mely valóban már a mezítelenség kínos érzését hordozza, mi magunk érezzük magunkat lecsupaszítva a könyv olvasásakor. Az az út, melyet a két serdülő a háború (egy háború?) alatt a nagymamánál töltött időkben végigjár, egyszerre vezet az érettség, a túlélésért való harc állatias formája, testi érés és a világmegértés felé. Bár személy szerint kicsit sokallom a ruhátlanságot a mai színjátszásban, ebben a darabban teljesen elfogadhatónak tartom. Mégis, sajnos, volt egy olyan érzésem, hogy néha túlzásba esett a rendezés e téren – mint említettem maga a nyelv brutalitása és a néző ezen keresztüli megszégyenülése sokkal mélyebbre hat, mind a színészek a levetett ruháik látványával. 

Két ilyen eszközhasználat volt az előadásban, melyeket látva, hallva belül egy furcsa hang szólalt meg bennem: vajon nem azért lett így „berendezve” a jelenet, mert ez a hallgatók évi vizsgafeladata lenne? Az egyik a meztelenség, a másik a betétdalok voltak. Sajnos az utóbbiakat hallva nem egyszer merült föl bennem, ez most csak azért van-e, mert meg kell mutatni, tud a jövő nemzedék színésze is énekelni? 

Persze próbáltak itt is távolságot tartani a mű, a dalok és a nézők között, a nyelvi változatosságot (szláv, roma, jiddis és orosz), a megszólaltatott énekeket mégis céltalannak éreztem, sőt az amúgy olyan finom, visszafogott színészi technikákat használó művészek itt a legtöbbször beleadtak apait-anyait, amitől hiteltelenné és erőltetetté vált a pillanat. Ahhoz nem volt eléggé végiggondolva, hogy egy könnyed zenés-táncos műfaj paródiájává formálják az előadást. 

Ez a forma már amúgy is túlzás lett volna, hiszen volt a darabnak egy nagyon ötletes kerete: élő bábszínház. A fekete paraván vagy keret már a kezdetek előtt tisztázta ezt a helyzetet, melyet nagyon ötletesen és változatosan egészítettek ki a bábszínház kellékei: a tárgyi jelzések, az elnagyolt vagy épp eltúlzott mozgások és persze a bábozás remekei: megjelenő fejek, karok, lábak, melyek kicsit valótlan helyzetbe kerülnek, mégis megalkotva az egész érzetét és látszatát. A történet során egy anya a nagyvárosból vidékre menekíti két fiát a nagyanyjukhoz, hogy a háború végéig (azt sem tudjuk mennyi idő telik el) ott kihúzzák. A kisvárosban eltöltött idő komoly leckét jelent a testvérpárnak: halálról, igazságról, gyilkosságról, összetartozásról, vallásról és még az ember „ember” mivoltának és erkölcsi határainak rengeteg szempontjából. 

A fiúk szembeszállnak kiszolgáltatottságukkal, és magukat állítják külső és belső erőpróbák elé, hogy megedződjenek a fájdalmakkal és félelmekkel szemben. Milyen abszurd! A néző, mint boldog bábszínházi szemlélő szemtanúja lehet annak, ahogy a gyermeki szereplők elvesztik minden kötődésüket a gyermeki világhoz. Nézem, ahogy egy férfi aknafejek között egyensúlyozva botorkál előre, majd egy piros lufira lépve „felrobban”. Mindeközben hallom, ahogy az egyik főszereplő fiú röviden megosztja velünk, miért is kell valakit előreküldeni a határsávban, ha valaki szökni akar. Lett légyen az az illető édesapja akár. Számomra a nagyon egyszerű stilizált jelzések, és a mögöttük húzódó nagyon mély és rettenetes tartalmak egyidejűsége volt a legizgalmasabb az előadásban. Még ha néha meg is döccent az előadás menete, mondhatom, volt bőven az ilyenekből.