Mire lehet képes egy tányér kuszkusz egy sült hallal? Alkalmas lehet vajon beintegrálni egy arab családot a francia középosztályba? Nem valószínű, ugye? Hát, a Sete nevű dél-francia kikötővárosban jártál-e már? Csak azért, mert ott az igazi. Az ottanit kostoltad már? Nem? Akkor meg ne nyilatkozz!

Slimane Beiji hatvanas franciaországban élő arab férfi, aki 35 évnyi munka után váratlanul elveszíti hajógyári állását. Végkielégítéséből egy ütött-kopott halászbárkát vesz, melyet kemény munkával és családtagjaival étteremmé alakít. Mivel a bankoktól nem kap elegendő hitelt arra, hogy beindítsa vállalkozását, úgy dönt, rendez egy estélyt, ahol elvált feleségének híresen kiváló kuszkuszát kínálja föl sült hallal a környék hatalmas és pénzes fehér bőrű nagyurainak. Abban bízik, a fenséges vacsora meghozza majd a vendégek kedvét ahhoz, hogy befektessenek az étterembe.

Szerencsétlen sorsú algériai származású franciákról szól a film, akik már jóformán alig beszélnek arabul, valahogy mégsem képesek franciává válni, másszóval betörni a középosztályba. A cselekmény két család történetén keresztül bontakozik ki. Slimane Beiji régi és új családja nagyon különböző. A régi egy felbojdult méhkas, tucatnyi ember tele szenvedéllyel, hamissággal, rajongással és hisztériával. Az új család csupán két fős, anya és lánya tele gátlásokkal, lefojtott fájdalmakkal, sértett büszkeséggel és gyöngéd gondoskodással. Maga Slimane pedig egy páratlanul nagy tartással rendelkező, szelíd, de következetes férfi, akinek bár rengeteg gyereke van, semelyik sem szereti annyira, mint nevelt lánya, aki valósággal a rajongásig ajnározza az idős férfit.

Ami azon nyomban feltűnik a film nézése során, az a mi számunkra már rég elfeledett közösségi létezés, melyben egy kollektíva tagjai egymásért minden helyzetben készek cselekedni. Egyén és csoport határai sokkal nyitottabbak, átjárhatóbbak, mint a többségi társadalmakban, legyen szó akár családról, szomszédságról, vagy baráti közösségről. A szegénység és kiszolgáltatottság ellenére is érezhetünk némi irigységet, amikor elidegenedett lényünk egónk börtönkamrájából kisandítva megpillantja A kuszkusz titkának szereplőit, amint az önzetlenség legcsekélyebb érzete nélkül, magától értetődően cselekszenek egymásért vagy vesznek részt egymás életében. Lehet ezt az algériából érkezettek miénktől eltérő szociális örökségével magyarázni, lehet a rossz életkörülmények számlájára írni vagy a kisebbségi lét kohéziós hatására fogni, tény mindenesetre, hogy nem csupán különböző etnikumok, de civilizációk élnek egymás mellett (nem csak) Franciaországban, s ezen a nyelvtudás vagy az oktatás sem változtatott sokat az évtizedek során.


Határozott a gyanúm továbbá, hogy ennek a filmnek sohasem volt precíz forgatókönyve. Az alakítások elképesztően életszerűek és dinamikusak, ezért - bár nem tudok franciául - szinte biztosra veszem, hogy a színészek a film széltében-hosszában improvizálnak. Ennek köszönhetően a jelenetek annyira hitelesek, mintha csak dokumentumfilmet látnánk. Így vált lehetségessé, hogy bár a film cselekménye nem különösebben fordulatos vagy izgalmas, a mozielőadás mégsem válik lapossá, hiszen minden pillanatban valami nagyon életszerű történik a vásznon.

Ha három jelzőt kellene mondanom erre a filmre, úgy az első a hiteles lenne, másodszorra azt mondanám, hogy szomorú, harmadik nekifutásra pedig eszembe jutna, mennyire élő. Aki fogékony e jelzők iránt, továbbá úgy érzi, szívesen belenézne alaposabban egy franciaországi arab közösség életébe, az aligha csalódhat A Kuszkusz titka című filmben.