"A világ legszebb szerelmes történetét mesélem." – ígéri Mária a Fiatalembernek. De milyen lehet a szerelem üldözött és üldöző között? Máriának el kell mondania a történetet, hogy távozhasson, a Fiatalembernek meg kell ismernie apja bűneit, hogy tovább élhessen... ha akar.

Ilan Eldad rendezésében nem biztos, hogy tud. Mária, akinek neve talán egyszer hangzik el, már megmosta a Fiatalember lábát, majd odavezette a hófehér és tiszta ágyhoz, kezébe adva a fiatal férfi által korábban összetört pohár szilánkjait. Fény esik a szilánkokat tartó kézre és kinyílik a szem, de már nem követi a tér közepén álló ajtón, vagy inkább átjárón áthaladó nőt. A nő útja az általa szeretett platánok elszáradt levelei között a hirtelen feketén mélyülő térbe vezet. Fekete ruhás alakja meleg, sárga fényben tűnik el.
Lassú szertartásosság jellemzi az előadást, amit Nádas műve meg is követel. A rendező szemmel láthatóan mind a két szereplő kiválasztásával, mind az arányosan elhelyezett díszlettel – középen a térben szabadon álló szimbolikus ajtó, egyik szélen a kisasztal üveggel, pohárral és borral, másik oldalon az ágy, a háttér három részre osztott projektív felület, két kijárattal, a köztes térben száraz levelek – ennek a letisztultságnak, a nádasi „kottának” kíván megfelelni.
A keretet adó cselekvést, a bor kitöltését és a méreg elkeverését finom, csengő hang kíséri. A szövegek, kitartott mozdulatok nagy részének egy szólamát is halk gong- és hegedűhangok képezik. A színpad egész hátsó falát fekete-fehér képek borítják, a játék nagy részében kopaszodó fák (bár nem platánok). Olykor a Fiatalember és egy Fiatal Nő tekintetének, érintésének találkozását visszaadó, mozgó képsorokat látunk, amely tovább nyithatná az előadást: Nádas színháza valóban nem szövegszínház, de nem is elég illusztrálni.
Bánsági ugyan értőn és kitartón mesél – nemcsak a Fiatalembernek, hanem a világnak, nekünk – mégsem jön létre a találkozás: sem a két színész, sem a két szerep közt, sem az ő történeteik, sem a hallgatóság, „nézőség” között.

Utóbbi már a szín elsötétedése előtt sejthető. Bánsági a színpadon van, amikor a közönség elfoglalja helyét a Tivoli nézőterén. A helyezkedés, piszmogás ennek ellenére itt-ott udvariatlanul letegeződős vitába csap át. A két méter hét centis férfi nem tud hova lejjebb húzódni, adja a mögötte ülő elégedetlenkedő hölgy tudtára, egy fiatal nő hátrafordulva int csendre mindenkit, és a későn érkezők előszeretettel állítják fel az egész sort, hogy befurakodhassanak a még szabad helyekre.
Az épp Esterházyval és Parti Nagy Lajossal egy térben ülő nagyérdemű tisztességesen megtapsolja a másfél órát, az érdeklődés és figyelem azonban csak abban a gesztusában érhető tetten, hogy estéjét a Nádas trilógia középső darabjának szentelte. Amiből még nem lesz áhítat vagy megértés.
Gyanítom, egyrészt azért, mert Nádassal ellentétben az emberek többségét a színházban a történet érdekli, (esetleg a szerző maga). Illetőleg hiába rajzolna ki valamiféle történetet a két színész, nem biztos, hogy gondolat is préselődik belőle.
Másrészt a vetítésen és néhány mozzanaton kívül a rendezés, illetőleg a Fiatalembert alakító Bozsó Péter nem sokat tesz hozzá az élő testek között kialakuló viszonyrendszer alakulásához. A test mozgóképével ténylegesen kiegészített látvány nem mélyül el, nem ragad meg az emberi test érzékiségéből kialakuló képi érzet. Nem történik meg a találkozás.
R: Ilan Eldad
SZ: Bánsági Ildikó, Bozsó Péter
B: Budapesti Kamaraszínház Tivoli, 2009. január 24., 90 perc
További időpontok: 2009. február 11., 23., március 6., 18., 19:00