A „barbárok” után megérkeztek Budapestre a rinocéroszok is. Vagy ahogyan mi ismerjük őket, az orrszarvúk. Ionesco abszurdjában igazából a barbárság, embertelenség megtestesítői, egy embertelen korból.
A kezdeti ijedtség alatt, közben, után végül minden kedves szereplő csatlakozik a kisvárost elözönlő rinocérosz csordához, kivéve az eredeti darab kételkedő hivatali entellektüeljét. Hannus Zoltán köpcös, tohonya, málé Bérenger, aki az első öt percben a munkahelyi tilosban való dohányzáson és italozáson kívül a lehető legkisebb energiafelhasználással igyekszik magához húzni egy asztalt, a kabátja akasztóján talált fogas kampóját hívva segítségül ehhez a művelethez.Mégis, mint a második játékrészben kiderül, egyedül ebbe az emberi díszpéldányba szorult egyfajta ellenállás a rinocérosz uralommal szemben. Ő fogja kétségbeesetten bútorokkal befalazni az ajtókat a külső veszély ellen, (mondjuk ahelyett, hogy fegyvert ragadna). Ő képes egyedül az emberi faj fenntartásának szükségességéről győzködni szerelmét, (mondjuk ahelyett, hogy szerelmet vallana és biztonságot nyújtana), egészen addig a percig, amíg a talpraesett Daisy kisétál az ajtón a szerinte éneklő és bájos rinocéroszokhoz. Bérenger végül nekünk (korunknak?) jutott hősként siratja el magára maradva az emberi nemet – bár bőgése a fény kialvása előtt már-már rinocéroszi.
A Stúdió „K” szereposztása újra: találó. Spilák Lajos a furcsa szillogizmuselméletet hirdető logikatanárként, Halmágyi Sándor lelkes őszülő tanítványaként, Nyakó Júlia a rinocérosszá vált férjet rejtegető tüntetőként és Tamási Zoltán nyugodt megfigyelőként egyaránt ügyesen játssza be az oldalsó és hátsó ajtók közötti színteret – az egyre szűkülő irodai szobát –, használja a sosem működő tojásautomatát, valamint lő szemrebbenés nélkül egy méterrel a darts-tábla mellé.
A térbe helyezett berendezési tárgyak, kellékek a tükörrel és a répát, tojást, salátát tartalmazó irattartókkal együtt folyton mozgásban, használatban vannak, olykor nem feltétlenül hagyományos funkciójuknak megfelelően. A párbeszédek, jelenetek felépítése bohózatszerű, a szereplőkhöz már a szerepkiírásban hozzárendelt egy-egy attribútum, mint az előadásban Rusznák Adrienn Daisy-biciklidudája is, bájosan komikus. Ami azért még nem „közröhej”.

A most debütáló Vékes Csaba rendező, aki a darab átdolgozása mellett találóbb címre módosította az eredetit, a közönség szeme láttára még a real-time legnehezebben megjeleníthető „elrinocérosodást” is megoldja, ami nem utolsó sorban Nagypál Gábor kitűnő produkciójának és a leleményes jelmeznek köszönhetően hihető átalakulás.
Mégis ez az a legkésőbbi pont, ahol biztosak lehetünk abban, ami eddig is feltűnhetett: a fenyegetettség metaforikus tartalmát nem kell komolyan vennünk, legalább annyira nem, mint az expozícióban megismert „normál” viszonyokat. Aminek szintén lehetne jelentéstartalma, de ennek felismertetése nélkül az egész előadás még nem „kórtörténet”.
Igazából kedvesek a színészek, kedves a darab és hát legkedvesebbek a rinocéroszok. Aki nem hiszi, nézzen utána az állatkertben, Afrikában vagy a „K”-ban...
R: Vékes Csaba
SZ: Hannus Zoltán, Nagypál Gábor, Rusznák Adrienn, Tamási Zoltán, Nyakó Júlia, Halmágyi Sándor, Spilák Lajos
Bemutató: Stúdió K 2009 február 7., 19:30 105 perc egy szünettel
További időpontok: 2009 februér 17., 26 és március 13., 19., 27. 19:30