Sűrű levegő. Egyenes tartás. Hallgató asszonyok. Lánccsörrenés, lódobogás. Múlt, szokások, átkok. Fekete gyász és fehér menyasszonyi fátyol. Narancsvirág. Késpengeél. Holdtükör. Vérfonalak. Halotti tor. És szerelem. A Honvéd Színház érző előadásában.

Már amikor az anya (Tóth Ildikó) gyászának kibomlását látjuk megmaradt fiával szemben, aki épp nősülni készül, sűrű kezd lenni a levegő: átok szorult a kör alakú aréna légkörébe, ahol a félbevágott citrom illatát, az esküvő nyomait a téren ténylegesen átgurított piros vérfonalak egymásba gabalyodó szálai lepik majd el. Pedig a színházterembe léptünkkor még déliesen érzéki zene szól, és egy furcsa figura (Dióssi Gábor) paradox módon kávéra kéreget, merthogy nem tud aludni, de talán átoktól tartva a pénzt nem teszi el. 

A darab végén „boszorkaként” ő hozza a hírt a várakozó nőknek, hogy a két rivális legény, a vőlegény és a már házas menyasszonyszöktető is halott.
Rusznyák Gábor rendezése kézenfekvő, letisztult metaforákban, szimbólumokban és átéhető emberi gesztusokban gondolkodik. Az arénában keringő emberek érzelmeik és hangulataik foglyai, a beléjük szorult szerelem, düh kitör, ha meglátják annak tárgyát, legyen az az elvesztett fiú gyilkosa, vagy az egykorvolt szerető. 
Mintha a szereplők előtt folyton vörös posztót lengetne a sors, ami minden szép szokás ellenére, beteljesül. Hiszen annyiféleképp lehet enni a lánykérés cukrozott kenyerét: finoman, mint egy menyasszonymadár (Kálóczi Orsolya) és ügyetlen-mohón, mint az anyjával lánykérőbe jött fiú (Chován Gábor). 

A színészek néhány gesztussal, jelenlétükkel képesek kifejezni az alapvető érzelmeket: Tóth Ildikó szájon csókolja egyetlenként megmaradt fiát, a későbbi szöktető (Domokos Péter) és felesége (Gecse Noémi) egymás ölében ülve tartanak a lakodalomba. A főszereplők viszonyait a némán hallgató vagy pletykálkodó közösség tagjai mélyítik el, merevítik meg meg minden jó szándék és együttérzés ellenére, mint a szintén gyászoló szomszédasszony (Szőcs Erika) vagy a sürgő-forgó cseléd (M. Simon Andrea). 

Az aréna cselekményén épp kívül eső szereplők mindig a közönség sorai közt foglalnak helyet. Így ők is tanúi a történéseknek: antik karként énekkel követik az eseményeket, amelyek a lakodalom közeledtével lassulni látszanak. Egyre több dal, néma, szimbolikus cselekvés – mint az öltözködés, a tánc – szakítja meg a dialógusokat. Ezek az érzelmek elszabadulásával inkább a kölcsönös vádak és a gyanú félmondataivá redukálódnak a szökevény pár keresésékor. 

Annak ellenére, hogy az egyszerű cselekmény előre tudható, balladisztikus drámaisággal feszül a nézőnek a megváltoztathatatlanság és ennek fényében a szereplők belső küzdelmének hiábavalósága. Egyfajta tartás van az előadásban; minden érzelmessége mellett illetve ellenére mélyről jövő fájdalmat, szenvedélyt képes a színpadra sűríteni. Komolyan közelít az ember kiszolgáltatottságának költőiségéhez, felfedve a közösség és egyén érdekeinek, határvonalainak elementáris ütközési pontjait. 
A kis közösségek merev szabályai a legkegyetlenebbek – vagy talán mégsem? Hiszen következetesek és tisztára szűrtek, mint a szétszórt fehér homok az aréna padozatán és a bizonyítékként kiterített halott férfiak látványa.
Tapsnak helye nincs. Gyász van, ima és halotti tor, kaláccsal, ahogy illik. A gyászolók megköszönik a részvételt, miközben részvétet nyilváníthatunk. A terített asztalnál csak nehezen jön meg az étvágy. Aztán mégis eszegetünk kicsit – lakodalmi kalácsot, halotti tor-feltéttel. Emberből vagyunk mi is.