Ha van férfi, akit párja el tudott hurcolni A csajok háborúja című filmre, és túl is élte azt komolyabb agykárosodás nélkül, azt ezúton kérem a női nem nevében, hogy a film alapján ne vonjon le semmilyen következtetést arra nézve, hogy milyen is egy nő gondolkodásmódja.

A csajok háborúja című romantikus vígjáték kapcsán a néző feltételezhetően arra számít, hogy egy csajokkal összekacsintós, szívmelengető, kacagtató, könnyed sztorit fog látni. Ehhez képest Gary Winick esküvős filmje még női szemmel is nézhetetlen, egyáltalán nem humoros, viszont időnként unalmas és elejétől a végéig kongóan üres.

Pedig a film - amely azt meséli el, hogy lesz két barátnőből ellenség, mert a város legprofibb esküvőszervező cégénél nem bírnak helyesen kitölteni egy Excel táblát, így egy napra és helyre teszik kettejük esküvőjét - mondanivalót, sőt mi több tanulságot is ki akarna izzadni magából, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a sztori idegesítően lapos és valószerűtlen.

Már az egy nonszensz, hogy a "tanulságokra" a hideg, és szigorú üzletasszony, Marion St. Claire (Candice Bergen) esküvőszervező hívja fel figyelmünket, aki narrátorként végig gagyogja az egész filmet. Eleve miért kell egy ilyen egyszerű történetet még narrátorral is megmagyaráztatni?

Mindenesetre a kerettörténet szerint a hírhedt Marion, akinek ars poétikája, hogy, amíg egy nő nem megy férjez, addig halott, és, aki szervezőként évtizedek óta minden hétvégén részt vesz minimum egy esküvőn, most először lát valami olyan, de olyan szívhez szólót, amitől még az ő kemény szíve is ellágyul. És ez a szívhez szóló dolog nem más, mint két, párhuzamosan zajló esküvő, melyek közül az egyikről elmenekül a vőlegény, de nem baj, mert a két menyasszony végre újból rájön, hogy mennyire fontosak egymásnak. Bizony, ahogy a bölcs esküvőszervező mondja, ez a két lány gyerekként talált egy álmot magának: hogy egyszer ráleljenek valakire, akire jóban-rosszban számíthatnak, és akivel majd egy júniusi – de csak és kizárólag júniusi – szombaton a Plaza Hotel dísztermében – de csak is ott- méregdrága menyasszonyi ruhában keringőzhetnek. És most kiderült, hogy ez a pár nem is a leendő férjük, mert valójában ők maguk egymás legjobb társai. Gratulálunk. A pasi meg csak díszlet?

És tényleg csak az. Nem mintha a két női karakter nagyon árnyalt volna, de a férfi szereplők mintha nem is lennének. Az önérvényesítési problémákkal küzdő, bájos bociszemű lány(Emma - Anne Hathaway) és az érzelmeit önmaga elől is elhazudó akarnok (Liv – Kate Hudson) sablonjai mentén felvázolt női figurák mellett a férfikarakterek rajza legfeljebb csak halvány skicc. Ráadásul külsőre sem könnyű megkülönböztetni őket, mintha mindegyiket ugyanarról a sármos, barnahajú díszhímeket gyártó futószalagról szedték volna le. A három pasas (Bryan Greenberg, Chris Pratt, Steve Hovey) csak azért kell a filmbe, mert vőlegény nélkül ritkán van esküvő. És azért van belőlük három is, mert az egyik ugye kihullik a rostán. Roppant drámai módon a lagzin pattintja le Emma, bár az nem világos, hogy miért pont ott, hiszen már hónapokkal korábban elegük lett egymásból. A mozinéző azonban egy pillanatig sem izgul Emma boldogsága miatt, hiszen pár jelenettel korábban a film a szájába rágta, hogy Liv fiútestvére, aki a film háromnegyedéig jelét sem mutatta, hogy vonzódna hozzá, bizony rá van indulva Emmára. Persze, hogy ő lesz majd a férje. De ne is vesztegessünk több szót a férfiakra, hiszen ez a film nem róluk szól, hanem a két barátnőről. Igaz ezzel a barátnői státusszal kapcsolatban is bőven van ok az értetlenkedésre.

Ha valakit felhív a legjobb barátnője azzal, hogy megkérték a kezét, akkor annak vajon tényleg az az első kérdése, hogy hány karátos gyémánt van a gyűrűben? És az logikus, hogy, ha egy kívülálló személy hibája miatt két barátnőnek egy napra és egy helyszínre kerül az esküvője, akkor a két barátnő nem a kívülálló ellen, hanem egymás ellen fordul? Azt már meg sem kérdezem, hogy vajon a legjobb barátnők miért utálják a gondolatot is, hogy közös esküvőt tartsanak - nyilván azért, mert mindegyik azt akarja, hogy ez a nap csak őróla szóljon. Azt viszont már végképp nem értem, hogy, ha valaki olyan jó fej, mint Emma és Liv, és folyton egy egész hordányi barátnővel lóg együtt, akkor miért van az, hogy egyikük kénytelen legutáltabb ellenségét, másikuk pedig egy számára teljesen közömbös kollégáját felkérni a nyoszolyó szerepére.

És, ha a sok csaj, akik folyton ott nyüzsögnek a főszereplők körül, annyira jóban van Emmával és Livvel, akkor miért csak röhögnek kettejük háborúján, ahelyett, hogy észhez térítenék őket?

Jó, ezeken a kis logikai bukfenceken még felül is lehetne emelkedni, ha közben elsodorna magával a film lendülete, lekötne humora, vagy romantikája. De a legütősebb poén az, hogy a bosszúhadjárat következményeként Liv kékre festett hajjal, Emma pedig narancssárgára barnított bőrrel rohangál hisztérikusan.

A legnagyobb krízis az, hogy Emma három héttel az esküvő előtt nem fér bele méregdrága Vera Wang-ruhájába. A legmeghatóbb pedig az a fantasztikus lelki fejlődés, melynek eredményeképp a film végére az örök mulya Emma képes kiállni önmagáért (lásd beszól a nyoszolyólánynak), a keményszívű Liv pedig végre képes kimutatni érzelmeit (lásd bömböl, mint egy ötéves). Ekkorra már valószínűleg a nézők zöme is belülről zokog, de nem biztos, hogy azért, mert elérzékenyült.