Karneváli bűn és bűnhődés: Pietro, a skizo bíró addig bajlódik két párhuzamosan vitt ügyével, mígnem bekattan. A bűn és vezeklés kérdéseibe bonyolódik bele olyannyira, hogy még az őt „kihallgató” pszichiáter sem mentheti meg.

De a nézőnek sem sok mentőövet kínál a Meridián42 előadása. A színpadon szimmetrikusan fellógatott mozivászon illetve vászon-keret lehetővé teszi a valódi vetítést és az élő szereplőkkel való „mozizást”, de a játék” kereteként felhasznált filmanyag jóval érdekesebbnek bizonyul, mint a pszeudo-dialogikus színházi jelenet. 

Bár a kiinduló alapanyag két igen ütős klasszikus regény, és bár az elhangzó szövegből ítélve ezekkel valóban elmélyült, kitartó munkát folytattak az alkotók, az előadás valódi értéke is csupán ennyi: a három figura sajátos összegyúrása a Karnevál és a Bűn és bűnhődés több szereplőjéből. 

A színpadi jelenet dramaturgiája ugyanis a jól kiválasztott jellemvonások, -történetszegmensek visszafejtésén kívül az unalomig egyszerű: Pietro a két gyanúsított között ide-oda forogva vált testtartást és hangszínt, bírói habitust. A két gyilkos viszonya és célja mindvégig ugyanaz: gyilkosI. vallomást akar tenni, gyilkosII. pedig semmiképp sem, miközben az elismételt érvek, mondatok és indulatok olyan magas feszültségi fokról indulnak, hogy semmiféle ív nem jöhet létre a „párbeszédek” során, de a ritmustalanságok miatt atmoszféra sem teremtődik. 

Bár a filmbejátszásokban akadnak a nézőből zsigeri élményt kiváltó megoldások, mint a cigarettafüst a közhelyességet nem teljesen nélkülöző közeli, lassított felvételeinek ismétlése, a commedia dell’arte-szerű figurák vérben tocsogó tombolása, a szép, jeges táj abszurd üldözési jelenete, de ezek Pietro önnön képzeletének való kiszolgáltatottságának aláhúzásánál a zenei betétekkel sem együtt képesek többre. Ugyanígy csak gesztus a fal közepére függesztett fénykép a nemrég elhunyt fiatal színésznőről, Kovács Ágnesről, aki a kezdeti próbák, forgatások részese volt – semmiféle kísérlet sem történik arra, hogy jelentéssel töltsük fel, az előadás valamely részével összekapcsoljuk azt. 

Az elmondott szövegek irodalmi utalásai ugyan leköthetik a figyelmet, a szépirodalmi regiszterben megírt fejtegetések és „bazdmegek” sajátos elegye meghökkenthet, akár megmosolyogtathat, a statikusság azonban reflektálatlanságában a néző ellenállásába ütközhet. Ami nem feltétlenül baj, ha ezen ellenállás egyik kifejező eszköze nem az ásítás, vagy a hangerő miatt összehúzott szemöldök. 

Mindemellett figyelemre méltó a Meridián42 alapfilozófiája, hozzáállása, a film mint eszköz színházhoz, színészi szerepértelmezéshez való viszonya. Viszont kérdés, hogy elvárható-e a mindenkori befogadótól a felkészültség nagyon magas foka nemcsak az intertextualitás, más művészeti ágak terén, hanem a Műhely módszereit, céljait tekintve is. Illetőleg vajon valóban nem nagyobb-e az elképzelések „outsider”-füstje, mint lángja – hiszen a felvonultatott eszközökön vajmi kevés tükröződik ezekből. Persze ez is csak egy speciális skizofrénia a látottakkal kapcsolatban, amibe azért nem feltétlenül kell beleőrülni. Mea culpa... ki vétke?

A 2004-ben megalakult Meridián42 Színház- és Filmműhely számára a film módszer az elemzésre. Az előadások a tagok saját bevallása szerint a választott témában csupán egy adott elemzési szint megnyilvánulásai. Ezzel szemben a forgatás a színész számára olyan szellemi aktus, melyben az elemzés egészébe belelátni enged. 

A próbafolyamat során az alkotó olyan technikákat rendel az alkotáshoz, amelyek gyakorlata során a szerep, önálló és tökéletesen szubjektív technikájává válik. A társulat eddigi munkái során párhuzamosan a színházi próbákkal, adott érettségi szintjén megállította a jellemanalízist és felvételeket készített különböző filmes technikák bevonásával. A Műhely következő tervezett projektje M. von Mayenburg Paraziták című művének feldolgozása, amelynek eredménye egy nagyjátékfilm lesz.