Fiatal koreográfus új bemutatója a Mu színházban. Ha a műsorfüzetet nézted, abban szűkszavú információt találtál. Mit csinál három fiú egy üres térben? Három barát, ellenség, triumvírek, háromszöget vagy kört alkotnak? Mozgás, zene és fény különös egyvelege.

Jól indul a dolog, ismerem a Mu terét s különösen kedvelem, ha beláthatok a kulisszák mögé, mint most is: se takarás, se díszlet, se hátsó függöny, csak egy „brook-i” üres tér. Három alak hátul a fehér fal tövében, mai srácok, mai ruhában, trendi sapkában. Mai rap-pes mjúzik, döngő hangfalak, kezdődik a „show” - háromszög alakzatú uniszónók. Már első pillanattól az érdekel – miért kell megmozdulni (jön a zene?) – kik ők? Milyenek a viszonyaik, s miről akarnak „beszélni”.
Sok nem kell, csak annyi, vezessenek valahonnan valahová. Persze látom tehetségesek, és kiválóan mozognak, de talán ezt ők is érzik – néha ez kevés. Mire gondolok? A színházban nem csak alakok vannak, hanem figurák is, akik képviselnek valamit, mert rajtuk keresztül leszünk valaminek a részesei. (Hámor József előző munkáiban ez jobban kidolgozott volt). Sajnos én most figurákat nem láttam, viszont izgalmasnak ígérkezett, hogy bekerült egy kellék: egy könyv. Bibliomán ember lévén, kezdtem magamban mondogatni: Ez az, ez az! Az egyik fiú s arcának döbbenete már közöl valamit. A másik kettő is elolvassa szintén drámai arccal. Jó felvezetés, vagy kezdet egy „új mondat” elmondásához, de nem vittek a mélyére – miért a könyv? Az uniszónók széttördelése és szóló fragmentumok beiktatása jól sikerült. Kiváló a „talajmunka” a kontakt gurulások.
Érzi a némaság „zsongását”. Ismeri a csendben levő zenét, a csendre való mozgás katarzisát, erről tett tanúbizonyságot a 2007-ben elkészített Karaván című munkájában a Közép-európai Táncszínházban. Mesterien használta fel ott a csend és a keleti népzenék egyensúlyát. Most divertimentóként „tálalta” a tér kihasználta lehetőségeket. A szőnyegként funkcionáló háttér zenét dikcióként, a súroló, a minimalizált szűk késekre leredukált fényeket pedig akcióként integrálta a koreográfus. Szó szerint festményekként tűzte a térbe.
Hátsó falon, a trégereken, a nézők felett, a takarások helyén különböző színű s formájú „emlékképek” sorozata kiváló ötlet volt. Magam is lapozhattam az emlék-fájljaim között, tudtam pihenni, s gondolkodni. A nyíltan vállalt szünet-divertimento után a koreográfiai kompozíció ismét erős „összhang” uniszónókra épült, s továbbra sem tudtam meg a három barát viszonyáról sokat, csak azt, hogy tehetségesek és baromi jól mozognak. A színház varázsához az átlényegülés is szükséges, az elvonatkoztatás, az előadás esszenciájába való felolvadás képessége az alkotókon múlik.
Kell hozzá téma, kibontás, akció-dikció dialógusa, s a dramaturgiáról már nem is beszélve. Most ez kevéssé sikerült, mint a Karavánban, vagy a Mandalában. Lehet, hogy a cél a tiszta mozgás bemutatása, mint ahogy ars poetikájában Hámor József is deklarálja: „Hiszek a mozdulat kifejező erejében, a tiszta táncban, amely a zenével és a fénnyel kapcsolatba lépve új világokat teremt.” Én azért azt mondom, az eszköz azért több kell hogy legyen, ez szemlátomást benne van a három testőrben.
Táncolják: Mádi László, Hámor József, Katonka Zoltán
Fény: Mádi László, Hámor József, Katonka Zoltán
Zene: Mádi László, Hámor József, Katonka Zoltán
Jelmez: Mádi László, Hámor József, Katonka Zoltán
Koreográfus: Hámor József