Kedves Néző, szoktad-e nézegetni gyerekkori fényképeid? Felismered magad és családtagjaid? Eszedbe jutnak helyszínek, történetek, valós és valótlan alakok, színek, hangok és hangulatok? Emlékeidről le tudod-e választani a rárakódó tapasztalatokat? Bozsik Yvette szimultán montázsban fedi fel emlékezetet, mint színpadot.

Lehet elégedetlenkedni a fentiek közhelyességével, az ebből adódó koncepció ebből adódó koncepciótlanságával: az emlékezés dramaturgiájának szabadságát éppen az emlékezés folyamatának szubjektivitása adja. 

Lehet elégedetlenkedni a ténnyel, hogy Bozsik rendezésében minden az irónia áttetszően kommersz bűvkörébe kerül. A magányos Lány Hasznos Dóra alakításában, Bozsik szemüveges, csúnyácska „alteregójának” bábuszerű merevségével, mintha Alice lenne egy hetvenes évekbeli Csodaországban, ahol mindenféle „furcsaságok” történnek. 

Például a nagypapa hazamegy és bekapcsolja a rádiót, például vendégek érkeznek, például az iskolában kicsúfolják vagy agyontornáztatják az embert, például szerelmesek leszünk, például reménytelin és reménytelenül, pédául vágyakozva vagy idegenledve figyeljük a lerészegedő, zenélő fiatalokat egy bárban vagy bulin, például születésnapunk, díjkiosztónk van, például moziba vagy strandolni megyünk. Vagy csak egyedül játszunk a hinta helyett fellógatott edénnyel a kertben, például. 

Lehet azt is kritizálni, hogy a táncosok csak könnyed díszítményként, „vattaként” édesítik a produkciót, és hogy kizárólag a kiváló szereposztás, színészi teljesítmény miatt marad élvezetes az előadás. Szabó Győző pocakos, Máté Pétert magányában éneklő, focilabdával a kézben tévéző pajeszos Apa-figurája, Szacsvay vasutas, legószerű Nagypapája, Tallós Anna folyton cigarettázó, Monroe és Anita Ekberg közt ingázó Anya-alakja, vagy akár Rajkai Zoltán hetyke bajuszú, a szó kétértelműségét kihasználó Keresztapja miatt. 

Viszont ahhoz, hogy ezek a retro színesbe öltöztetett figurák a legegyszerűbb hétköznapi helyzetekből a meghökkentő vagy az ábrándos atmoszférát hozzanak ki, kellenek Bozsik ötletei. Az Apa tejfölöspohár-gyűjteményétől kezdve egészen addig a jelenetig, amikor egy kamaszodó fiatal szexuális ösztönvilága manifesztálódik a színpadon, pszeudo-peepshow-kellékekké változtatva a kert liánjait. 

Lehet elégedetlenkedni, hogy a sokszínű műfaji utalás is csak a jól kitalált színpadkép jól kitalált látványa. Ám emlékeink szinesztéziája valójában tartalmi kérdés is. Van, aki gyerekkorából burleszk filmjeleneteket, van, aki fekete-fehér fotókat, van, aki iskoláskönyvekben látott Rousseau festményeket hoz magával. Bozsik a fényhatások, a projekció és egy szélre helyezett képzeletbeli rádió-TV-állomás segítségével idézi meg ezeket, miközben egy-egy „real-time” fikciót is becsempész a hátsó színtér lakószobájába: gonosz „Freddy”-rokont, beszélő műbabával a kézben, ahogy azt a horrorofilmekből ismerjük, vagy Pókember/Tarzan hősszerelmest. 

El lehet marasztalni a látszólag funkciótlan személyességet, a személyességtől való megérintettséget, amely leginkább önmagától hatódik meg az előadás legvégén elhalványuló, harminc évvel ezelőtt készült fotó láttán, ami egy véletlennek köszönhetően került a koreográfus rendezőhöz az előadás ihletőjeként. De igazából Bozsik montázsai még mindig ügyesebben balanszíroznak a tudatos és tudattalan határán, mint a világhírű Hermanis-féle Csend hangjai című előadás, amely leginkább egy nagyon szépen végigvitt szimbólumrendszerrel és zenei anyaggal dolgozó nosztalgia volt. 

Bozsik csakugyan nem használ összetett szimbólumrendszert, a metaforák nagy része átlátható, könnyeden asszociatív, mint maga a zöldellő kert, a Brook-ot idéző hinta, vagy a jégbe hűtött, raktározott emlékek tára, a hűtőszekrény (kettő is van a színpadon). 

Tehát sokmindent kifogásolhatunk, -nánk, számon kérve az eredetiséget, a saját, újítóan unikális ötleteket: de hát Bozsik látásmódja, az őt foglalkoztató témák, az a jó érzék, amellyel színészeit, ötleteit és nem utolsó sorban a zenét válogatja, egyedi. A színház mint az „itt és most” művészete, főleg a koreográfiával is dolgozó színház pedig valljuk be, esztétikai kérdés, élmény is, akárcsak a múlt felidézése. Ennyi tudható meg a Lánytól, aki azóta már nemcsak Lány, az élet dzsungelében.