Van-e értelme megzenésíteni Anthony Burgess Mechanikus narancsát? Hétköznapi popformátumban egészen biztosan nincs, a brazil Sepultura azonban soha nem arról volt híres, hogy sokat ad a konvenciókra. A végeredmény nem könnyű hallgatnivaló, de még a Cavalerák nélkül is meggyőző.

Nem nagyon lehet vitatkozni azokkal, akik szerint a jelenlegi Sepultura körülbelül olyan, mintha a Metallica James Hetfield és Lars Ulrich nélkül zenélne ezen a néven, de ez csak az érem egyik oldala. Igor Cavalera három évvel ezelőtti távozása után ma már csak a háttérember Paulo Jr. basszusgitáros képviseli a legendás brazil csapat eredeti tagságát – hiszen a mostani felállás motorjának tekinthető Andreas Kisser gitáros csak a második teljes lemez, a Schizophrenia előtt érkezett a csapatba –, de a névhasználat a nyilvánvaló üzleti szempontokon túl is védhető. Már az új korszak nyitánya, a ’98-as Against is nyilvánvalóvá tette, hogy a harmadik világ első nemzetközi élvonalba betört metalzenekarának esze ágában sincs felmelegíteni a régi levest, és mindig becsülni lehetett bennük, hogy a saját dolgukat csinálják, hiszen létezett volna számukra sokkal könnyebb út is. Aki 2009-ben a ’90-es évek első felének-közepének Sepulturáját keresi, az vélhetően már nem ettől a négyestől várja azt megtalálni.

Kisserék szeretik nagy fákba vágni a fejszéjüket, mással legalábbis nem igazán magyarázható, hogy míg legutóbb Dante Isteni színjátéka volt a kiindulási alap, ezúttal Anthony Burgess – Stanley Kubrick által megfilmesített – Mechanikus narancsából csináltak konceptlemezt. Ennek megfelelően most is igen sötét, nyomasztó és cseppet pszichopata az alaphangulat: a legendás átneveléses utópia légköréhez passzintott zaklatott ritmusok, disszonáns témák, kifacsart dallamok, vészterhes atmoszférikus betétek színesítik a kíméletlen riffeket, és noha egy-két helyen a Voivod neve is legalább annyiszor beugrik, mint a Sepulturáé, ahhoz azért elég süketnek kell lenni, hogy az ember ne tudja rögtön beazonosítani Andreas védjegyszerű játékát. Főleg annak fényében, hogy a remekül eltalált koponyarepesztő gitársound is közelebb áll a klasszikus Beneath The Remains / Arise / Chaos A.D. triászon hallotthoz, mint gyakorlatilag bármi, amit azóta csináltak.


Extrém metal slágerekre tehát most se számítson senki, az anyag nem könnyű hallgatnivaló, de távolról sem emészthetetlen. Akárcsak az előző albumon, ezúttal is rengeteg a ragadós rész, a karakteres, rendesen körvonalazott riff, amikkel elég gyorsan bele lehet kapaszkodni a kimondottan izgalmas, érdekes húzásokkal teli zenébe. Örömteli tény ez, hiszen pont az ilyen típusú fogósság hiányzott a Max Cavalera utáni Sepultura első három albumáról.

A lemez egyébként a Metamorphosis és a Sadistic Values kettősénél éri el csúcspontját úgy középtájt: előbbi egy kegyetlen középtempós durvulat, ahol csak úgy robbannak a hangszórók a pattanásig feszített témáktól, utóbbi pedig egy közel 7 perces, összetett szerzemény lázálomszerű harmóniákkal, thrashes fűrészeléssel, elborultan utaztató hangulattal, és nagyjából minden benne van, amitől csak jó a mai Sepultura. Igazából csak az 5 és fél perces Ludwig Van tételt hagyhatták volna le az A-Lexről ebben a formában, még akkor is, ha a történetből adódóan Beethovent nem lehet megkerülni. Vagy csak jelzésszerűen, vagy lényegesen érdekesebben, csavarosabban kellett volna megvalósítaniuk a klasszikus zenei idézgetést, mert ez így sajnos nemcsak kilóg a lemezről, de önmagában nézve is elég gagyi.


Aki a régi Sepultura mai verziójára vágyik, inkább az utolsó két Soulfly lemezzel és a Cavalera Conspiracyvel próbálkozzon, de ha akad elég idő, nyitottság és türelem, érdemes belemerülni ebbe a kényelmetlen érzéseket keltő konceptanyagba is. És ha néhol csak a felszín alatt, de a klasszikus Sepultura azért itt is jelen van…