A ReHab nem relaxációs tréning, nem is rehabilitációs foglakozás: az AKKU gépfüstbe burkolt második emeletének nagytermében nem kapcsolhatunk ki a sokféle vetített és eljátszott látnivaló, no meg a Szputnyik zenekar enyhén balkános alterzenéje, illetve a Soharóza „röneszánszos” kórusa hallatán.

A ReHab a „renaissance habitus” rövidítését takaró performansz-egyveleg, amely biztos tiltakozna bármiféle ilyetén címke ellen, és amelyhez a honlapon megannyi kísérő felvétel, kiáltvány fórum és topik tartozik – ahogy az egy kutatáshoz, laborhoz illik. 

Élőben van benne ’work in progress’ festészet, tortával, sárral, habbal ’habtesteket’ bekenő ’body art’, társadalmi kommentárként ironizált pisilős ’happening’ is. Van benne zenekar, emberre és falra vetített videó, „élő” híradó és áltudományos agytágítás. Van benne konferanszié, a közönségből kiváló kar, továbbá filozófusok időre zajló párbaja. 

A produkcióban összekeverednek a beavatottak és a beavatandók, az audiovizuális hatások és a „live” látványosságok, a ’pszeudo’ és a ’valós’, amelyek a rögzített és a spontán mentén szerveződnek, és csak részben mutatják meg magukat egy előre megtervezett partitúra rendje szerint. A közreműködők, az alkotók a befogadás ütemét, helyét, mélységét a nézőre bízzák, aki sétálhat, állhat, és ülhet is, akár az ötperces rómeóésjúlia-zanza pódiumának szélén – és aki szintén szereplője lesz a videósok által készített felvételeknek. Mintegy beépül a ReHab univerzumába. 

Az egyveleg a ’kortárs’ művészetek és színház eszközeivel mintha a reneszánsz univerzalitását igyekezne megközelíteni. Mintha univerzális idézőjelbe tenné, mintegy perforálná a ma emberének elbizakodottságát, kliséit és lelkes kezdeményezését, mellyel ehhez a számára egyetemesnek, egységesnek vélt korhoz közelít – többek között olyan hívószavak vagy emblematikus személyek, képek közé szorítva azt, mint a „megújulás”, a „haladás” és a „boszorkányégetés”, illetve Leonardo da Vinci és Shakespeare. 

A képdominanciájú kultúra emberének szemszögéből pörgeti végig ugyanolyan gyorsasággal az anyaméhen belüli fejlődés kockáit, az interneten fellelhető reneszánsz festmények sorát, amilyen gyorsan elkészíti a Mona Lisa képmását egy grafikai program segítségével. 

A sok idézőjel miatt azonban izgalmas telítettsége, reflektáltsága ellenére mégis helyenként unalmasnak vagy agresszívnek tűnhet a ReHab, számos ötlete önmaga vitalitását ássa alá. Mert valóban, miért pont „Reneszánsz Év”? Csak hát akkor miért pont ReHab, miért pont a Szputnyikkal, miért pont az AKKUban. Miért pont én, a Néző és egyáltalán? 

Ez a sok kérdés vezethet ahhoz, hogy nem foglalkozva a hangsúlyos helyen elhangzó mondattal, miszerint minden előadás a néző próbája is, (ön)tudatlan tapsba kezdünk a két óra elteltével. Holott a záró animáció után elhangzó kórusmű végszava szerint: a hallgatás minden, vagy minden a hallgatás, és az gondolom, végtelen. Vagy nem is tudom. Inkább hallgatok.