Antihőst ígér a Vinnai Andrást anti-drámaíróként bemutató színlap a Vakondhoz. A cím némiképp megelőlegezi a nézői „antiélményt” is. A kör alakú, négy mozgatható plexiüveggel elválasztott nézőtéren ülők ugyanis mintha összehúzott szemű vakondokként próbálnák átlátni a középső porond történéseit, átfúrni magukat Gothár Péter vegyes groteszkfüzérén. Szemüvegesek előnyben?

„A Katona az tényleg egy polgári színház, és ez még pont azon a határon belül van, hogy ’jaj de bevállalósak voltunk, egy kicsit megmutatunk ezt-azt, de nem nagyon’.” – hallom egy fiatal szemüveges leányzó gyors elemzését a szünetben, míg idősebb néző kollégám az örkényi egypercesek felől közelít a látottakhoz.
Homlokránc, nézőtér elhagyása, az „antipolgárit” élvező polgári jóllakottság mosolya, heves vita a cselekményről – vegyes a fogadtatás, egységes a vastaps. Elvégre a Katona nagytermében vagyunk. 

Furcsa helyzetgyakorlatokból áll a Fodor Gézának szentelt előadás. Leszámítva a Katona színészei által rutinosan, de az ő esetükben minden „rutin” felületessége ellenére magas minőségben hozott típus-skicceket, torz figuratanulmányokat, az olyan kitűnő zenei betétekkel, mint a Lovasi András és a Csík-béli Szabó Attila countryba oltott magyar népiesch folklórjai, a punk-paródia vagy a Puccini-interpretációk hangjátékként is kitűnően megállná helyét a maga provokatív groteszkségében. 
Ami persze nem jelenti azt, hogy a rendezés a kör alakú tér továbbá a fényeffektusok kitalálásától kezdve az apró jelzésekig megkomponált jelmezeken át egészen az élőben felvett filmprojekcióig nem ad vizuális-intellektuális pluszt a publikumnak. Gothár számos ötlettel örvendezteti meg a szemet és a szellemet: ilyen a házastársi „együttlét” két borotvakefe simogatásával való helyettesítése, a szereplők nevével ellátott kávésbögre-kollekció, a biztonsági főnök ragasztott copfú fejfedője, a kataton beteg, Vakond kocsijának monoton körforgása, Gromov doktor expresszív horrorsminkje. 

Az összezáródó üvegfalak neon-keresztmetszetében az anti-főhős, a görnyedt hátú, összehúzott szemű szemorvos Hajduk Károly megformálásában egy ember a mából. Egy posztmodern utáni Akárki, aki nem keres, hanem akit megtalálnak a kisváros lakói az elmebeteg egykori orvostól kezdve egészen a homoerotikusan aberrált seriffig. Egy VAKond istennel szembesülve, láthatatlan kereszttel a hátán jár körbe-körbe saját hite, tudása, vágyai, előítéletei és a társadalmi, etikai, morális elvárások féltekéjén, a tudat és tudattalan önkényes tolóajtóin lépve ki-be, homályos tudással és meggyőződéssel a jóról és rosszról, a normálisról és abnormálisról. 

Hogy hogyan fér össze a „nyugati”, nagyipari „individuál” szétesés szatírája az Obama-jelvénnyel és az ellenállhatatlan rózsaszín tűsarkúval, rúzzsal, vagy a hullaszállító kocsiból elővarázsolt üvegcipővel, hogy hogyan kerül Arany Hídavatásának szeánszszerű felidézése, vagy az „alföld” kontra „síkság” vita a mai ifjúság sátánista és „szektaista” paródiájába bújtatott kultúrkritikája mellé, dramaturgiai kérdés. 

A történet, történetek csak bizonyos csomópontokon állnak össze hajmeresztő fércművekké, mintegy szöveg-Frankensteinként, ami persze maga egyfajta dramaturgia. Ez valószínűleg „rémálom” címke alatt fut, és így az egész „ámok” legtisztább összefoglalója az előadás szinopszisa. Amiből megtudjuk, mi mindenre hivatott Jeff Dawson, az átlagember, kisvárosba érkező szemorvos.
Hogy mi mire lennénk hivatottak az előadással kapcsolatban, csak sötétben tapogatózhatunk azóta is.