Az apacsok népe egy indián törzs, sok könyven lehet olvasni róluk. De mit tudunk a magyar indián törzsekről? Mondjuk a kaposvári apacsokról? Legalább ennyire keveset tudunk az 1960-as évek elejéről. Enélkül pedig legalább ennyire keveset arról a máról, amiben élünk. Múltfeldolgozás húsz évvel a Fal leomlása után.

A magyar színpadokon még mindig kényes témának számít a közelmúlt. Török Ferenc filmrendező az Apacsok című színházi munkájában újra a rendszerváltás előtti időkkel foglalkozik. Történetesen azzal, hogy hogyan lett, lehetett valakiből besúgó. Hosszú négyszemközti beszélgetéseknek lehet tanúja a néző. Olyan kihallgatásoknak, házkutatásoknak, ügynöki találkozóknak, amelyeknek valószínű, sosem lehetett tanúja senki. Amelyeket a szereplők titkoltak, még a családtagok előtt is, és amelyek ha ki-kitudódtak, továbbra is hallgatás övezte őket. Övezi. Egészen a mai napig. 

A Radnóti Színház dramaturgja Kovács Krisztina Bereményi Géza segítségével valós dokumentumokat, a Cseh Tamás által a mai napig művelt indián-mozgalom egyik csoportja elleni pert használta a történet alapanyagául. De nemcsak a mozgalomhoz csatlakozó emberek gondolkodásmódjáról, a rezsim és az ellenállás ma kissé furcsának, sajátosnak vélhető formájáról, lehetőségeiről szól a részben rekonstruált történet, nemcsak az ötvenhat utáni légkört, hétköznapjait dokumentálja. 

1961-től több érintett generáció múlthoz való viszonyára is rávilágít: hogy hogyan nyomoz a filmrendező unoka nagyapja „indián” múltja után, hogyan szembesíti egy általa nem ismert verzióval az egykori besúgó nagypapa által tönkretett család utóda, hogyan reagál erre a később kivándorló besúgó elhagyott felesége és annak mit sem sejtő fia. 

A történet dramaturgiailag némely ponton kicsit sántít, például nincs elvarrva az egyik legfontosabb szál, a „belügyis” története, aki saját ellenforradalmár múltját akarja bármi áron titokban tartani. A történet végi „happy end” az igazságot számon kérő unokával, az indián „törzs” és az ávó fekete-fehér tipizálása és az ebből adódó irónia, „az áldozat szemszög” és az ezzel járó nosztalgia, valamint az ügynökfilm-paródiára emlékeztető zene már-már túl egyszerű vonalvezetésűnek tűnik, mintha könnyen engedné bólogatni a nézőt, és eltartani magától az egészet. 

Ennél azonban mégis összetettebb a múltfeldolgozás, mert egy folyamatról van szó. A Radnóti Színház és a rendező pedig vállalja a folyamat elindítását, miközben nagyon befogadható formában tálalja ezt az érzékeny problémahalmazt – hogy az jó értelemben akadjon meg a néző torkán. 


A három vetítővászonra projektált színterek stilizált, humoros comicsossága, a korabeli (60-as, 80-as évek) használati eszközök, fotók, a diavetítés indiános meséje és a köztük zajló történet között egyre erőteljesebbé válik a kontraszt, ahogy tereket és időket váltunk. Például amikor az ügynökre váró besúgó véletlen találkozik egy „törzsbeli” barátjával – megfordul az ember fejében: talán a másik is besúgó? Aztán „bevágnak” elénk egy pár órával korábbi jelenetet, és teljesebb lesz a kép. Mint egy kutatómunka során, módszeresen beleásódunk a történetbe. Egyre több összefüggésre derül fény, melyek egyre több kérdést vetnek fel: egyre tovább, mélyebbre viszik a nézőt. 

Ezért nem érezhető mégsem bájos nosztalgiának „Fekete Hold” és a „törzsfőnök” békepipa melletti „testvéries” beszélgetése például arról, hogy érdemes-e, lehet-e ilyen helyzetben, korban gyereket vállalni. Nem válik bárgyú dajkamesévé a nagyapa kivándorlásának „hazug” mítosza. Nem tűnnek klisészerűnek a nagymama önfelmentő mondatai, miszerint „mi akkor is rendesen éltünk”, „olyan idők voltak”, „majd akkor szedd elő, ha én már nem leszek”. Időket, érvrendszereket váltunk: nincs vádaskodás, nincs lejáratás, nincs szenzáció. Józan érdeklődés van. 

A Gauder Áron felrajzolta kihallgató cella falain mászkáló tuslegyei ellenére egyre inkább húsvér embereket látunk, a mi múltunkból, jelenünkből. Nem papírízű, leporolt aktákat, hanem élő, aktuális problémákat. Talán még érdemes elhozni az előadásra az unokákat, talán még nem késő megkérdezni otthon a nagymamákat.