Egy halandó testbe zárva élünk a folyamatos létromlás állapotában. Kételyek, kudarcok és félmegoldások közt botladozva még a teljességről szőtt álmaink is esendőek, tökéletlenek. Pár éve ébredtem rá, hogy csupán egyetlen mentségünk lehet erre a beteljesületlenségre ítélt életre: ha boldogok vagyunk. Minden percben.

Poppy, a Hajrá boldogság! című film hősnője épp ilyen. Szeret trambulinon ugrálni, flamencot táncolni, gyerekekkel játszani, mert ez boldoggá teszi őt. Ám Poppy nem csak ettől boldog. A legnagyobb vidámsággal veszi tudomásul, amikor ellopják a biciklijét, a tömött buszon dülöngélve úgy vihorászik, mintha hullámvasutazna, amikor pedig ideggörcs áll a derekába, minden sajdulásnál - amikor bárki más feljajdulna - a mi Poppynk harsányan felkacag.

Normális ez a lány? Bizonyos értelemben nem, hiszen nem a mi normáink szerint él. Nem tanulta meg, hogy melyek azok a helyzetek, amikor idegesnek, frusztráltnak, szorongónak illik lenni. Poopy egy magasabb fokú normalitást képvisel. Felnőtt saját valóságos helyzetéhez: fiatal, egészséges, független nő egy gazdag országban, egyszóval szerencsés. Semmi oka rá, hogy ne legyen mindig boldog, és ezen a tényen semmiféle hátfájás, tömött busz vagy eltűnt kerékpár nem változtat.

Bár a film tartalmaz egy love-storyt, így akár romantikus komédiának is tekinthető (bár semmiképp sem a hollywoodi értelemben), a film cselekménye mégsem visz sehonnan sehová, mintha csak találomra választott volna a rendező néhány hetet hősének életéből. Hollywoodon szocializálódott mozilátogatóként nagyon üdítő látni, ahogy figurák tűnnek fel, majd tűnnek el a cselekményfolyamban anélkül, hogy bármiféle dramaturgiai hatással lettek volna arra. Akárcsak az életben.

S ami a Hajrá boldogság! legfőbb erénye, az talán a legnagyobb hibája is. Nem tudni, vajon bír-e mondani ez a film a nézőnek bármit azon kívül, hogy ennek a Poppynak mennyire remek a mentalitása. Környezetére gyakorolt hatása sem egyértelmű, míg barátnői Poppy társaságában fél méterrel a földkéreg fölött járnak, addig autóvezetés-oktatója - félreértve gesztusait - intim közeledésnek véli a fiatal nő önfeledt közvetlenségét, s hisztérikus felindulásban tör ki, melyet aztán szánakoztató hidegzuhany követ. Poppy ugyanis - legyen bármilyen boldog - bizony nem mindig áll az empátia csúcsán.

Mike Leigh az évek folyamán kilépett a Mezítelenül már-már öncélúan nyomasztó világából, ami kifejezetten jót tett neki, de kilépett a Titkok és hazugságok bennsőséges és katartikus világából is, és ez már nem tett neki annyira jót. A Hajrá boldogság! egy igazán szórakoztató film, hiszen tele van viccesebbnél viccesebb dumákkal, a Poppy és barátnői közti dialógusok kétségkívül lekötik a nézőt, ezért vélhetően senki sem lesz látványosan csalódott a moziból kijövet.

Mégis elmondható, hogy olyan ez a film, akárcsak hőse, Poppy. A létező legfontosabb tudásra tanít, miközben teljesen tartalmatlan. Ez maga lenne az üresség a szó legnemesebb értelmében, vagy egyszerűen csak puszta felszínesség? Nos, ezt már döntse el maga a néző! Egyebek közt ezért ajánlom megtekintésre a Hajrá boldogság! című filmet.