Én nem hiszek a magyar popzenében – hangzik el Térey János Asztalizene című drámájában. Viszont a finomságokra fogékony White Box étterem közönsége még nem ismerte a Turbo zenekar magas tápértékű, food stylist szempontoknak is tökéletesen megfelelő, laktató menüsorát.

Persze, kiválóan teljesített a Hangmás, a Gonzo, a Jacked, az Isten Háta Mögött, és figyelemre méltó a popot részben vizuális aktusként értelmező The Kolin eredménye is. Szorgalmi feladat: tessék a Petőfi Rádiót hallgatni, és felsorolni még ugyanennyi nívós hazai produkciót.
És most itt van a rock and roll toposzokat újragondoló, a hard-rockot, a Skid Row-féle mocskosabb glam-rockot, a garázs-punkot, a nu-metált és pszichedelikus rockot, a Thin Lizzyt, a prog-rockot közös nevezőre hozó 2005-ben alakult Turbo, mely zenekar cím nélküli lemezének megjelenése a magyar rock igazi eseménye.
Választékosan hangszerelt, kreatívan megmunkált, vokálgazdag dalok szerepelnek ezen az artworkben is kiválót teljesítő lemezen.
A Turbónak van esélye arra, amit 2002 körül a Frashfabrik elhalasztott. Hiába készítették el akkor a Pityesz-féle társaság a Drive My Hand című remek lemezt, nem sikerült igazi tömegbázist szervezni a zenekar mögé. Nos, a Drive My Hand óta először van esélye magyar zenekarnak arra, hogy a Tankcsapda-Depresszió-féle rock and roll mellé igazi alternatívát nyújtson.

Ehhez megtették az első nagy lépést – elkészítettek egy minden igényt kielégítő lemezt. A színpadi showra sem lehet panasz, a rock and roll mitológiát tökéletesen ismerő, érett modern rockot művelő Turbo ért a népszórakoztatáshoz, tudják, hogy a nagybetűs rock olyan áltudomány, amely részben fizika, részben kémia, részben színházelmélet, de elsősorban őserő.
Turbo
Mamazone
40 perc 12 szám