Az augusztus nemcsak mifelénk forró. Tracy Letts Tony- és Pulitzer díjas fekete komédiájának európai ősbemutatója Eszenyi Enikő rendezésében „fergeteges estét” ígér. Valóban azt kapunk: az augusztusi hőségben családi „fergeteg” keletkezik, hogy mindenkit besározzon az alkohol, a fű és a gyógyszerek által lezúdított igazság.

Az expozícióban csak néhány percre bemutatott egykori költő apa eltűnése – mint kiderül, öngyilkossága – kapcsán összegyűlik a család. A kirepült lányok egyike hozza férjét, kamasz lányát, a másik jövendőbelijét, és átjár a megözvegyülő anya nővére is kis családjával. Így illik ezt. 

Csakhogy már a rövid expozícióban kiderül, hogy a szájrákos, gyógyszerfüggő anya képtelen alkoholista férjével két értelmes, érzelmes szót váltani. A három felvonásnyi idő pedig elég ahhoz, hogy mindenféle titok, szőnyeg alá söpört probléma előkerüljön, és hogy ki-ki a maga módján menekülve mentse, ami még menthető, már ha van ilyen. 

A darab az első generációs értelmiségi család szétesési lehetőségeinek tárháza; megcsalás, függőségek, anyagiasság, pedofília, a nevelési stratégiák csődje, önámítás – és az öröklődő kommunikációs képtelenség, az empátia, a kölcsönös őszinteség különböző fokú hiánya. 

Talán ezért is tapsol a közönség abban a jelenetben, amikor Reviczky Gábor Charlie Aiken szerepében kiosztja feleségét, akinek érzéketlen trágárságát Igó Éva lehengerlőn harsányul játssza. Bár mindenki oszt mindenkinek hideget-meleget, valahogy ez hangsúlyosan a helyén van. Úgy tűnik. Szerencsére, vagy pechjére előbb említett férj már nem lesz fültanúja felesége titkának, amely még egy szállal bővíti az öngyilkosság motívumhálóját és kiindulópontja még egy tragédiának; miközben új megvilágításba helyezi a nő viselkedését. Így értékelődik át folyamatosan az összes figura, értéktelenségük így lesz némileg tragikus értékek nélküli világukban. 

Amint azt a gyerekszereplő által játszott Jean példáján látni, a felnőtt világ dekadenciája tovább öröklődik. Kitörési, megszakítási lehetőség nincs, aki menekülne, felmenői titkos bűnei miatt kénytelen lemondani amúgy is csak görcsösen erőltetett vágyairól, akár egy antik sorstragédiában. 

Eszenyi nagyvonalú rendezése, kiváló szereposztása még a rövidebb fellépéssel rendelkező figurákat is pillanatok alatt forgatja ki civil maszkjaikból, miközben a helyszín és az idő nem játszik hangsúlyos szerepet. Csak itt-ott tűnik fel egy mobil vagy apple-computer, csak itt-ott emlegetik Floridát vagy Oklahomát. A családi „nagytakarításban” Pap Vera és Börcsök Enikő, anya és lánya adja végül egymásnak a láthatatlan „seprűt”. Ha a nők maguk ennyire kevéssé képesek otthont teremteni, csoda, ha a kellemes összekötő zene sem tud „sweet home” hangulatot idézni? 

Szemmel láthatóan mindenki tesz-vesz, mindenkinek van célja, gondja-baja, tehát él, az augusztusi hőség ellenére nem tikkad, nem csügged. A ház két szintjén azonban mégis a csehovi kilátástalanság, ibseni hazugsághalmaz kezdi bomlasztani a közösséget, ami alól csak a harmadik szinten lakó indián lány kivétel. Ő a darab nyugvópontja, az „őslakos”, aki hű gyökereihez, önmagához és ezzel az egész amerikai társadalmat túlélő kontraszt – szép, valószerűtlen szimbólum. 

Nem lehet tehát kifogás: a Víg társulata Láng Annamáriával és Gyabronka Józseffel kiegészülve be tudja játszani a nagy teret, élettörténeteket mutatva meg. De hogy mit kezd ezzel a néző, akinek a háza táján természetesen nincsenek hasonló történetek... Maximum a szomszédnál, sőt, talán ez leginkább az amerikai álom csődje, jó díszletek között, parádésan eljátszva. Női szemszögből. 

Olyan ez, mint a felhívás, miszerint: ”... előadásunkban a szerző erős kifejezéseket használ. Színművészeink természetesen nikotinmentes cigarettát szívnak”. Szóval mi rendesek, egészségesek vagyunk, és ez azért „természetesen” nem a mi valóságunk. Reméljük, soha nem is jutunk el idáig, ugye?