Haydn utolsó operájának, az Orfeusz és Eurüdiké, avagy a filozófus lelke című műnek a magyarországi bemutatóját láthatja vasárnap a Magyar Állami Operaházban a Budapesti Tavaszi Fesztivál közönsége. A két főszerepet Rost Andrea és Kenneth Tarver énekli, a darabot Zsótér Sándor rendezi.

"Nagyon divatos ma a profán megközelítése egy ilyen antik mesének, lehetne játszatni metrómegállóban vagy üzemcsarnokban. De ez emelkedettebb történet: a halott asszonyért az alvilágba leszálló férfi mítosza, amely számos kultúrában fellelhető" - beszélt a szerdai főpróbán az előadásról Zsótér Sándor.

Képzeletbeli tájat állítottak színpadra: Ambrus Mária díszlete egy baleset képe, széttört híd, szétesett vonat és elhagyott víkendház, de csupa színes, geometrikus formából - ezeknek az elemeknek a mozgatásával alakulnak ki a különböző színhelyek.

"Haydn műve késő barokk, klasszicizáló opera, aminek a jellegzetessége valaha az lehetett volna, hogy a tizenöt jelenetet sok változással oldják meg. Mi azonban össze akartuk foglalni a teret, mert a cselekmény igen töredezett" - mutatott rá a rendező.

Megjegyezte: a librettót Carlo Francesco Badini készítette, ő és Haydn egészen másként nyúltak a mítoszhoz. Nem azokat a pillanatokat ragadták meg, amelyeket az előző komponisták és librettisták, nagyon merészen máshová tették a hangsúlyokat. A mű végén például Orfeusz testét a bacchánsok darabokra tépik, és a tengerbe vetik. E tragikus befejezés feltűnően eltér a korábbi feldolgozások tragédiát feloldó lezárásától.

"Amikor készültem a produkcióra, nagyon sokat töprengtem rajta, hogy hol van ebben a verzióban a szerelem. A mű eredeti címe A filozófus lelke volt, ez nem túl közönségcsábító cím, de fontos számomra, hogy legalább alcímként ma is szerepeljen, mert közöl valamit a szerzői attitűdből. Fontosnak tartom azt is, hogy a szerelemre, a rációra másként gondoltak az alkotók, mint a kortársak többsége" - hangsúlyozta Zsótér Sándor.

Mint mondta, Badini nemcsak tekintélyes londoni lapok kritikusa volt, hanem Pascalt fordított, rokonszenvezett janzenizmussal, mint II. Rákóczi Ferenc, istenítette az értelmet, de mégis hitt valamiféle legfőbb lényben és valami isteni igazságszolgáltatásban.

"Eurüdikét az első pillanattól hatalmas és végzetes szerencsétlenség veszi körül, miközben szép dallamok szólnak: a szöveg és a zene között - úgy érzem - pokoli a feszültség. Gyereknek látom a főszereplőket, a lányt sokkal mélyebb érzésűnek. Orfeusz az éneke, a tehetsége révén túlvilági hatalmat kapott, de nem kapott tehetséget a hétköznapi élethez. Végig +lelkemnek+ hívja Eurüdikét, akivel rengeteg terve van a halála után, ám az élő asszonnyal nem tudott igazán mit kezdeni" - vélte a rendező.

Zsótér Sándor elárulta: arra biztatja az énekeseket, hogy minden megszólalásuk vitázzon az előző ária álláspontjával, hogy a számok egymásra épüljenek, és a történet így mégis folyamatos legyen.

A darabot, amelynek librettójához Badini elsősorban Ovidius Metamorphoses (Átváltozások) című művének IX. és X. könyvéből merített anyagot, Haydn 1791-ben Londonban, a King,s Theatre számára komponálta. Sir John Gallini impresszárió, a haymarketi színház igazgatója háromezer forintért rendelte meg az új operát. A londoni bemutató azonban a rivális színház aknamunkája és a királyi engedély híján végül elmaradt.

Az operát teljes terjedelmében a nemzetközi Haydn Társaság által 1950-ben készített lemezfelvételen mutatták be először. Az első színpadi bemutatóra a következő esztendőben került sor a firenzei Maggio Musicaléban, Maria Callas, Boris Christoff és Tygge Tyggeson főszereplésével, Erich Kleiber vezényletével.