Tari Annamária rutinos médiaszereplőként hozzászokott, hogy néhány percbe sűrítve tálaljon fontos pszichológiai témákat. Most nem kellett kapkodnia. Bőven volt ideje elmondani, miért fontos, hogy mi jelenik meg a médiában pszichológia címén, milyen pszichológiai kórrajza van jelen társadalmunknak, és nemrég megjelent könyvéről is mesélt. Azt is megtudhatjuk tőle, hogy miért lényeges az ellen küzdeni, hogy bedaráljon minket a fogyasztói társadalom, meg azt, hogy ez a harc egyáltalán nem könnyű, de hát – mint mondja – az élet egy kemény dolog. Hitelesen, önazonosan és boldogan élni pedig még több figyelmet igényel, mert spontán nem biztos, hogy sikerül, mint a filmekben….
A történet, amit mindig mesélek, hogy amikor a gimnazista voltam, tanultunk fél év pszichológiát. Az első órán bejött a tanár és megkérdezte, hogy ki tudja mi az a pszichoanalízis. Senki nem tudta, én sem. És ahogy akkor elkezdett mesélni erről, az számomra olyan katartikus élmény volt, hogy onnantól kezdve az olvasmányaim között mindig szerepelt pszichológiai könyv. Így teljesen egyértelmű volt, hogy előbb-utóbb a pszichológia szakon kötök ki és klinikai területre megyek, vagyis a gyógyítás irányába indulok el. Végzés után a Lipótra kerültem (az egykori Lipótmezei Neurológiai és Pszichiátriai Intézet- a szerk.), a Völgy utcai pszichoterápiás osztályra. Ez nagy dolog volt. Nagyon komoly presztízse volt a háznak, ott koncentrálódtak a képzések, ott dolgoztak a nagy nevek. A Lipótra kerülni és onnan kikerülni, az egy ajánlólevél volt. Itt tettem le a klinikai pszichológusi és a pszichoterapeuta szakvizsgáimat is.
Az is tudatos döntés volt a részedről, hogy mint pszichológus médiaszereplővé válj?
A „királyi” televízióban szerkesztőként dolgozó Regős Éva hívott a Repetába, aztán az RTL reggeli műsorába. A szereplés egy idő után már nem okozott gondot, gyakorlottá váltam, hiszen ez is csak egy tanulási folyamat. Tanítani is mindig szerettem, így megerősödött bennem a gondolat, hogy ha érthetően el tudok mondani fontos dolgokat, akkor jó, ha ki tudok használni egy olyan csatornát, amin keresztül ez sok emberhez elér. Egy dolog van, amire nagyon kell vigyázni: nem szabad felhígulni, bulvár- vagy esztrádszakemberré válni, mert akkor hiába tudományos a mondandó, az hiteltelen marad.
Voltak olyan lehetőségek, amikről érezted, hogy, ha elvállalnád őket, akkor átcsúsznál a bulvárszakember kategóriába?
Persze. Ilyenek mindig vannak. A média érdeklődő, de lusta. A látottnál sokkal több olyan szakember van, akit lehetne szerepeltetni, de a média már csak ilyen, mindig ugyanaz a párszáz fej rotálódik, ha valakit felkapnak, akkor mindenhonnan őt keresik. Persze az is igaz, hogy hiába akarnak olyasvalakit szerepeltetni, aki ezt a fajta megmutatkozást nem kedveli. Mert való igaz, ezt csak nagyon tudatosan lehet csinálni. Ha egy ismert bulvár műsortól megkeresnek, hogy beszéljek nekik akár egy komoly témáról is, érdemes gyanakodni, hogy abból, amit fél órában elmondok, mi lesz az a hasznos két perc, amit betesznek a műsorba és milyen kontextusba helyezik. Tudni kell, hogy ez ügyben kinek, milyen kérdéseket kell feltenni, mert megtörténhet az, hogy valaki szombat este gyanútlanul nézi a tévét és meglátja magát egy olyan műsorközegben, amit nagyon nem szeret. Különbséget kell tudni tenni abban is, hogy egy műsorban magánemberként, vagy szakemberként akarnak–e szerepeltetni. Én nem vállalok olyan felkéréseket, ahol egy műsorban magánemberként lennék jelen. Nem vállalok zsűrizést, showműsorban való szereplést, főzést…
Mennyire alkalmas a televízió arra, hogy viszonylag összetett üzeneteket juttass el az emberekhez? Működik az, hogy két reklám, vagy mondjuk videoklip között pszichologizálunk egy kicsit?
A Viva Tévés Intim szféra című műsorral - amire most utaltál - szerencsém volt, mert ez 16-17 hónapon keresztül futott, ráadásul napi 10-15 percben (ismételve naponta és hétvégén), ami manapság hihetetlen nagy idő a médiában. A kamaszok rászoktak, folyamatosan érkeztek a levelek, ami szerint jól tudtuk tematizálni a műsort, így azt éreztem, hogy olyan dolgokról beszélhetek, amik tényleg fontosak. Ehhez képest egészen más műfaj, amikor elhívnak az RTL klub Reggelibe és a témához rendelkezésre áll öt perc. Almási Miklós írta le, hogy a mai szakértőt akkor szereti a média, ha úgynevezett fast-thinking, vagyis gyorsgondolkodó. Három perc alatt képes összefoglalni egy szekérderéknyi szakirodalmat, kiemeli a fontos dolgokat és még tanácsokat is ad. Én ezen a téren már elég „agresszív” vagyok. Ha olyan kérdést tesznek fel a témára szánt négy percben, ami nem annyira fontos, akkor megkerülöm a kérdést egy fél mondattal és elmondom azt, ami szerintem fajsúlyos.
Nem olyan régen még szégyellnivaló dolog volt, ha valaki pszichológushoz járt. Hogy látod, hogyan változott az emberek véleménye a lélek ápolásának, építésének fontosságával, a pszichológia megítélésével kapcsolatban?
Van egy réteg, aki ezt már teljesen beemelte a hétköznapjaiba és semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy elmenjen pszichológushoz. Az viszont már egy más kérdés, hogy aki el is megy, valóban bevállalja-e, hogy szembe nézzen önmagával. Tapasztalatom szerint az emberek talán semmitől nem félnek jobban, mint attól, ami a lelkük legmélyén van, de tudjuk, hogy a falra festett ördög mindig ijesztőbb méretű a valóságnál. Ez a fajta szembenézés - ami a pszichoterápiákban nem jelent mást, mint az ember tudattalan érzelmeivel érzéseivel, fantáziáival, valódi motivációival való szembesülést - azt jelenti, hogy fel kell hagyni az esetleges önbecsapással, amivel elveszítjük ugyan a „boldog” tudatlanságot, de cserébe jobb minőségű életet élhetünk. A mi szakmánkban törvényszerű jelenség, hogy annak ellenére, hogy valaki a változtatás céljával megy pszichoterápiába, a tudattalan elhárításai mozgósulnak majd, hogy az eredeti pszichés állapotot fenntartsák. Mert bármilyen rossz is, amiben van, ő azt ismeri. Ma, amikor az embereknek nagyon elegük van abból, hogy folyton aggódni kell a pénz, a lakás, a kocsi, esetleg a személyes kapcsolataik miatt, el tudom képzelni, hogy úgy tűnhet, hogy ebbe az életbe még beemelni egy pszichoterápiás küzdelmet már több a kelleténél. A emberek talán már nem félnek a pszichológiától annyira, de jóval fáradtabbak, mint 10-15 évvel ezelőtt. Csakhogy ezzel is úgy járhatunk, mint az enyhe fogfájással, amivel, ha nem megyünk orvoshoz, akkor azt kockáztatjuk, hogy később cipónyi fejjel rohanunk a fogorvoshoz és hosszú hónapokig kezelésre szorulunk.
Nagyon sokan a már említett Intim szféra műsoron keresztül ismertek meg, ami tinédzserek problémáival foglalkozott. Nemrég megjelent könyved ehhez képest az onkopszichológiával foglalkozik. Tulajdonképpen mi a szakterületed?
Ami a szakterület, az a pszichoanalízis. Ez egy módszer. Ezen belül foglalkozom személyiségzavarokkal étkezési zavarokkal, fóbiás tünetképzéssel, szorongással. A pszichoanalízisen kívül pedig a másik stabil szakterületem, amivel már nyolc éve foglalkozom, a daganatos betegségekkel kapcsolatos pszichológia, az onkopszichológia.
A 2008-ban megjelent daganatos betegségek pszichológiájával foglalkozó, Sejtem… című könyvedet sok helyen hiánypótló műként említik. Milyen hiányt pótol?
Magyarországon, ha onkológia ügyben szétnézel egy könyvesboltban, akkor vannak az orvosi könyvek latinul, és az úgy nevezett „betegségem története” típusú, személyes élettörténetek. Publikus, pszichológus által írt, kézikönyvként napi jelleggel használható betegeknek és családtagoknak szóló könyv szinte nincs. Könyvemben tételesen végigmegyek minden olyan jelenségen, amivel egy daganatos beteg találkozhat a diagnózis közlésétől kezdve a hazabocsátásig, a normál életbe való visszailleszkedésig. A családdal és hozzátartozókkal is külön foglalkozik a könyv, akik gyakran minden jóakaratuk ellenére is ártanak, és további szorongásokkal töltik meg a beteget. És kitérek arra is, hogy meg kell tanulni a kezelőorvos partnereként, aktív, felnőtt, kompetens személyként végigcsinálni az egészet, mert ha a beteg nem csak passzívan elszenvedi, ami vele történik, hanem részese a történéseknek, az a betegséggel való megküzdésben is sokat segít.
Az említett szakterületeket érintő témák mellett lehet tőled olvasni, hallani aktuális jelenségekről is, például az emóról, nemi szerepek változásáról, fogyasztói társadalommal kapcsolatos pszichológiai vonatkozású témákról is. Ezekkel önszorgalomból foglalkozol?
Így is mondhatjuk. Egyszerűen úgy látom, hogy fontos, hogy mindig tudjuk, milyen világban élünk. Érdemes tudni, hogy működik a fogyasztói társadalom. Muszáj tudnunk, hogy a felnövekvő generáció milyen jellemzőkkel bír, hogy értsük egymást. Veszélyes tud lenni a mi szakmánkban is, ha mindig csak egy dolgot csinálunk, mert az szakmai beszűküléshez is vezethet. Szerintem az a jó, ha egy szakember egyéni és csoportterápiát, de esetleg vállalati tréningeket is tart, és előad, publikál is. Magyarán érdeklődik a világ iránt. Már csak azért is, mert látni kell, hogy hogyan változik egy-egy generáció, milyen érzelmek jellemzik, és mivel kell megküzdenie. Minden társadalmi kor kitermeli a maga tünetképződését és azt lenyomatként otthagyja. Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy egy adott társadalom éppen hogyan érzi magát a bőrében, elég lenne csak megnézni a pszichiátriák kórrajzait.
Mostani társadalmunknak mi a jellemző kórrajza?
Ahogy durvul az élet és egyre keményebbek a kihívások, úgy erősödik mindenkiben a nárcisztikus érdekérvényesítés, a törekvés, hogy a saját pozíciójában meg tudjon maradni. Vagyis nő az emberekben az agresszió. Míg 10-15 évvel ezelőtt még a szorongásos neurózisokkal találkoztunk a legtöbbször, ma leginkább az agresszív személyiségzavarok a jellemzőek. A mostani 25-45 évesek a rendszerváltás után kamaszként, pályakezdőként olyan helyzetben találták magukat, ahol az addigi megszokott biztonságos keretek fellazultak. A fogyasztói társadalom elvárásai sokak lába alól kihúzták a szőnyeget. Az emberek azt érzik, hogy állandóan csúcsra járatva kell működniük, különben, ha leépítés van, őket rúgják ki. Ez kitermelt egy túlélő stratégiát, mely szerint a személyes hatékonyság záloga az agresszió. Akkor vagy biztonságban, ha állandóan monitorozod a környezeted, hogy lásd, kit kell lenyomni még mielőtt téged nyomnak le. Ez a „ha lemaradsz, kimaradsz” működési elve. Az emberek azt tanulják meg, hogy ez a viselkedés életképes. Nem is lenne olyan nagy baj, ha ezt a módszert csak ott működtetnék, ahol kell, máskor - mondjuk otthon, vagy baráti körben - pedig lágyak és kedvesek maradnának. De ez nem így van. Ha valaki állandóan pörög, akkor nem kell sok hozzá, hogy elkezdjen kifáradni. A lelki kifáradás pedig ingerültséggel jár. Ennek az a következménye, hogy elkezdjük erodálni az érzelmi kapcsolatainkat, párkapcsolatunkban egyre kevesebb lesz a tolerancia és türelem. Elfogy az érzelmi muníció, helyette kaffogó kérdések és válaszok és a tévé előtti néma bambulás marad. És ez nemcsak azért veszélyes, mert boldogtalanságot okoz, hanem azért is mert, ha ilyen huszonévesek vagy harmincévesek válnak szülővé, akkor generációk fognak ezzel a világlátással felnőni. És akkor nem kell azon csodálkozni, hogy egy 10 éves gyerek azt gondolja magáról, hogy a hozzá közel álló divat trend és társult érzelem az emóban található, csinál magának a myspace-en egy oldalt, ahova felrakosgatja a zenéit, emó-nyelven gügyög, halálosan depressziós és időnként szóhasználatában megjeleníti az öngyilkosságot.
Tari Annamária
Klinikai pszichológus, pszichoterapeuta, szűkebb szakterülete a pszichoanalízis.
Első diplomáját gyógypedagógusként szerezte, és a főiskola utolsó évében felvételizett az ELTE-re, pszichológia szakra.
A médiaszereplést a kilencvenes évek második felében kezdte, először az MTV Repeta című műsorába hívták rendszeresen tanácsot adni. Legtöbben az RTL Klub Reggeli című műsorából vagy a Viva zenei csatorna Intim szféra című műsorából ismerhetik, de több női magazin és rádió pszichológia rovatában is találkozhattunk nevével.
2003-ban jelent meg első könyve Intim szféra címmel, mely a 17-25 éves korosztály problematikájával foglalkozik, és a hasonló című tévéműsor anyagából válogat. 2008-ban jelent meg a daganatos betegségek pszichológiájával foglalkozó Sejtem... című könyve.
Rá kell venni magunkat, hogy ne csak a folyószámla-egyenlegre figyeljünk, hanem arra is, mit éreznek a családtagjaink otthon. Tudatosítani kell magunkban, hogy fontosabb hétvégén elmenni kéz a kézben kirándulni, mint hogy az aktuális munkahelyi projektünket még egyszer átnézzük. Figyelni kell az intő jelekre, például meg kell hallani, ha a barátaink elkezdik mondani, hogy szokatlanul viselkedünk egy ideje. Le kellene szokni arról a félelemről, hogy ha nem figyelünk eléggé az egzisztenciánkra, akkor egyik napról a másikra egy ping-pong asztal alatt fogunk lakni a Szent István parkban. Mert ez nem így van. Vagy, ha van is rá lehetőség, akkor is azzal a tempóval, amivel hajszoljuk magunkat, sokkal kevesebbet nyerhetünk, mint amennyit veszítünk az érzelmek szintjén. Nem azt mondom, hogy kitérdelt mackónadrágban boldogan lehet leélni egy életet, de azt igen, hogy ha egy normális fogyasztási szintnél meghúzunk egy határt, akkor nem kényszerítjük bele magunkat egy mókuskerékbe. Rengetegen úgy élik le az életüket, mintha az valaki másé lenne. Nem kívánom senkinek, hogy ötven-, hatvan-, hetvenévesen az ágy szélén üldögélve jöjjön rá, hogy másként élt, mint szeretett volna. Mert beletekeredett a fogyasztói társadalom csapdájába. Mert elkapta a vásárlási, szerzési vágy. Mert „kívül hordta az önértékelését” és másokhoz mérte magát. Ha egy külső erő határozza meg azt, hogy milyennek akarjunk látszani, az biztos, hogy nem vezet jóra. Mindenkinek rá kell találni a saját élete medrére és abban haladni.