A Nemzeti Színház nagyszínpadán állították fel azt az ókori amfiteátrumra emlékeztető nézőtérből és színpadból álló „színházat”, amelyben, ott hátul, eldugva, letakart „nemzetis” padsorok előtt, de még előlük is elrejtve játszódik a mind mélyebbre süllyedő Lulu története. Frank Wedekind drámáját a szebeni Radu Stanca Nemzeti Színház hozta el a Budapesti Tavaszi Fesztiválra.
A rendező, Silviu Purcãrete neve sokak számára ismerős lehet, akár ha a
Fotó: Mihaela Marin
Lulu szépsége mindenkit elbűvöl. Tökéletessége, „ártatlansága”, erotikája megbolondítja a férfiakat. Egyik férjet fogyasztja el a másik után. Az öngyilkosok és a véletlen balesetek száma egyre csak nő. Botrány dagad körülötte. Lulu mindent elér, mégis örökké menekülnie kell. A világot járja, egyre visszataszítóbb férfiakhoz van köze, egyre kevesebb pénzért adja el magát, egyre nagyobb a vágy és az undor is, persze… pénztelensége és szeszélyei közönséges utcai prostituálttá züllesztik. A szinte erőszakkal felcipelt kuncsaftok sorát a kéjgyilkos felbukkanása zárja le.
Az események, Lulu játékai, reakciói, az olyan rendezői ötletek, mint a női mellek „kezelésével” felkapcsolható lámpa (A sötétbőrű szolgáknak maszkírozott színészek, meztelen felsőtestük fölé tartották a lámpákat. A fény erőssége, a mellek különböző módokon való simogatásával vált szabályozhatóvá.) gyakran humoros hatást keltenek, de ez a humor nem gátolja az átélést, a drámába való belefeledkezést. Nem emel falat az előadás és a néző közé. Nem tart távolságot.
Nem lehet nem követni az eseményeket, és nehéz nem észrevenni a bennük rejlő fonákságokat – hála a rendezésnek és a színészi játéknak. Lulunak kell egy férfi. De nem akárki. Lulunak Férfi kell. Lulu táncol, játszik, leteperi, átfonja, magára húzza a férfiakat… erotomán, vad, gyerekes, okos, vagy ostobácska… de nem kell neki olyan férfi, aki nem látja tisztán, hogy kivel van dolga. Olyan sem, aki álmokat rak köré, és rajong. A keménységet, az erőt szereti… ezért nem kellhet neki semmiképpen leszbikus rajongója, vagy a naiv festő, vagy szerelmének fia, gyerekkorának társa, az író. A morfinista vonzza, a pap izgatja fel, és a gyilkosért rajong.
Ofelia Popii játéka az előadás egyik legmeghatározóbb eleme. Mozdulatainak kecsessége és erotikája, testének arányai, és természetesen viselt meztelensége, odaadása, és ravaszsága, ezernyi színt és fordulatot vitt az előadásba. Folyton változott, követni kellett, és folyton kérdezgetni: szép-e? Hogy mi ez a Lulu, és tényleg annyira kell-e? Mit tud ez a nő, ha nők és férfiak szívesen mennek a halálba érte. Miért nevet, még amikor sírnia kéne akkor is? Milyen gyorsan változik! Mégis mindig ugyanaz marad.
Az előadás állatkerttel/cirkusszal kezdődik. A porondmester felkonferálja, hogy milyen állatai vannak. A legkülönlegesebb egy fóliába csomagolt női test… egy kígyó… Mignon… Nelly… Éva… Lulu.
A Nemzeti Színház, nagyszínpadán, elszeparáltan, furcsán, háttal a nézőtérnek egy új színpad áll. Egy régi-új amfiteátrum. A kiválasztottak onnan figyelik a „kör” közepén mozgó állatokat (azaz embereket), barátságosnak tűnő küzdelmeiket és haláltusáikat. A háttérben zene szól. Díszletek és zene harmonikusan egészítik ki a cselekményt, az előadás ritmusa pörgő, akár egy film. A krimi a végéhez közeledik. Valaminek még be kell teljesülnie. Lulu a tökéletes mégiscsak formalinba kerül… pedig az előadás elején „apja” éppen ezt az egyet tartja teljesen kizártnak vele kapcsolatban.
