Hosszú évek óta az újrakiadások, remaszterelések, újrakevert, újravett lemezek korát éljük. A hullám Magyarországra szokás szerint késve és érintőlegesen gyűrűzött be, de néha nálunk is lecsapódik belőle valami kézzelfogható eredmény. A soproni Moby Dick legendás debütáló albuma, az eredetileg 1990-es kiadású Ugass kutya! friss verziója ilyen.

Ha valamire ráillik, hogy hiánypótló, hát ez bizony tényleg az, hiszen az eredeti lemez hosszú-hosszú évek óta nem férhető hozzá semmilyen kézzelfogható formában. Szerencsére az újrakiadáson dolgozók nem akarták olcsón megúszni a dolgot, mint ahogyan arra annyi más hasonló esetben láttunk már példát: az album a borzalmas – vagy nevezzük inkább kultikusnak? – eredeti helyett új borítót kapott, ráadásul nemcsak a klasszikus lemezanyag van itt, de mellé bónusznak megkapjuk a zenekar tavalyi avalonos koncertjének audio- és DVD-felvételét is, ahol a nem kevésbé legendás Kegyetlen évek album szerzeményeit nyomták. Vagyis nem valami egyoldalas borítóval ellátott, egysejtű kiadványról van szó, alapos és igényes kiállítású anyagot kapunk a pénzünkért.

Ami magát a lemezt illeti, egy alapos remasztert leszámítva extra buherálást nem kaptak az eredeti dalok, amiből két dolog is következik. Az egyik, hogy a klasszikus hangulat gyakorlatilag semmit sem csorbult, a zene hallatán ismét ott érezhetjük magunkat a nagy thrash korszakban, amikor a Metallica, az Anthrax és a Kreator voltak az abszolút atyaúristenek itthon, a focistafrizurás rajongók pedig ujjatlan Helloween pólóban, piramisszegecses műbőrdzsekiben, szűk farmerben és magasszárú Pumában villáztak a koncerteken. A másik, hogy az eredeti album hangzásbeli fogyatékosságait számottevően nem sikerült orvosolni. Erre leginkább akkor kerülhetett volna sor, ha a Testament vagy az Exodus mintájára újraveszik az egész lemezt 2009-es stúdiókörülmények között, de minden szempontból érthető, hogy nem akartak nekimenni ekkora vállalkozásnak. Mivel az eredeti szalagok egy része rég elveszett, sajnos olyan alapoktól felépített újragenerálozásra sem volt mód, mint mondjuk a Megadeth Killing Is My Business albuma esetében, így aztán igazán nagy különbség e téren nincs az eredeti anyaghoz képest, „csupán” hangosabb és jobb minőségű a sound.

Aki esetleg nem ismeri a lemezt, azért ne valami élvezhetetlen, aránytalan kására gondoljon, hiszen az Ugass kutya! a maga idejében egyáltalán nem szólt rosszul, csak éppen ugyanúgy ott vannak rajta a ’80-as évek thrash lemezeinek tipikus hangzásbeli hibái, mint számos tőlünk nyugatabbra, jobb lehetőségek között – és jóval több pénzből – rögzített albumon. Leginkább a visszhangosan, kissé műanyag módon puffogó dob és a relatív basszusgitár-szegénység furcsa így, modern csúcsprodukciókhoz szokott mai füllel, de az ének is elég száraz, sőt, néhol kimondottan erőtlen hangzású. De most őszintén, a Hell Awaits, a Pleasure To Kill vagy különösen a fentebb említett Killing Is My Business netán jobban szóltak ennél? Ugyan már… Rozsonits Tamás dobjátékának ősereje például így is simán átjön a felvételből.

A lényeg úgyis a zene, az pedig mai füllel is a helyén van, amire különösen azért volt érdekes és kellemes élmény rádöbbenni, mert jó 12-13 éve jelen sorok írója sem hallotta az eredeti felvételt. A korai Moby Dick persze nem volt túl eredeti, a Metallica, Kreator, Slayer, Sepultura hatások teljesen egyértelműek, erő és dinamika szempontjából azonban a mai napig megállja a helyét az anyag, és ezt mindenkinek el kell ismernie, aki nem közelít hozzá eleve rosszindulattal. Nyilván nem a Master Of Puppets-hez, az Among The Livinghez vagy a Beneath The Remainshez kell viszonyítani a lemezt, de az akkori nemzetközi másodvonalhoz mérve simán kiállja a próbát az Ugass kutya!, ami nagy szó, hiszen a korabeli hazai lehetőségek úgyszólván a nullával voltak egyenlőek. A szövegek egy jelentős részén ma már persze csak mosolyog az ember, mint ahogy egy-két különösen suta kínrím vagy prozódiai furcsaság hallatán is fejtetőig szalad a szemöldök, de összességében ezek is hozzátartoznak a patinás hangulathoz, ráadásul a vadul támadott csoportok - korrupt politikusok, ostoba újgazdagok és így tovább - ugyebár ma is léteznek, a helyzet pedig nem változott annyit 1990 óta, mint azt akkoriban remélni lehetett... A Talpon maradni, a Bűz van, az Átnevelés és társaik így is vitán felül a magyar rocktörténelem mérföldkövei, nem is beszélve a címadó dalról vagy a nagy sláger Keresztes vitézről, ami egyébként ezzel együtt is eléggé kilóg az albumról germán speedes felhangjaival.

A Moby Dick annak idején nagyon telibe találta a közhangulatot ezzel a lemezzel, nem csoda, hogy betonbiztosan alapozták meg vele későbbi hihetetlen népszerűségüket. Hosszasan el lehetne vitatkozgatni azon, miért kerültek aztán leszállóágba a ’90-es évek második felére, mint ahogy az is izgalmas téma, miért nem pörögnek manapság olyan fordulatszámon, mint azt sokan szeretnék, de ezek a dolgok nem ide tartoznak. Az Ugass kutya! a magyarországi thrash kezdőpontja, amit már csak ezért is ugyanúgy illik ismerni, mint mondjuk a korai Pokolgép lemezeket.