„A jógyerekek attól jók, hogy nem rosszak.” Hm. Van benne valami. A jó előadások is attól jók, hogy nem rosszak, sőt, hogy jók, hogy nagyon jók. A jó ajánló pedig attól, hogy megpróbálja leírni, mi mindentől jó, vagy a Jógyerekek képeskönyve esetén nagyon jó egy előadás.

 

Már maga az alapszöveg egy klasszikus kultközkincsre épül – ki ne ismerné Struwwelpetert és társait, de legalábbis Max und Moritz kalandjait. Engem annak idején a bákásszal és a hasamban növő dinnyével riogattak, ha az ismeretlen folyókba ugrálástól illetve a dinnyemagostul való dinnyeevéstől akartak visszatartani. De valljuk be, nemcsak a szülők ennek tudói: már Ádikánál és Vicánál sem jött be a tiltás. Más kérdés, hogy náluk még nem fenyegetett az ujjacskák levágásának veszélye még szóbeli fenyítés formájában sem. Nos, Ádám és Éva felnőtt utódai már válogatottabb eszközökkel tiltanak, különösképp a „gyermek” mint olyan felfedezésének századától, ami a 19. volt. 

Azóta nincs olyan generáció, akit ne akartak volna nevelni, és akit talán épp ezért ne vonzanának a tiltott dolgok. Az ember fia, lánya titokban szurkol a gonosz csínynek, a nevelhetetlennek, mert élőbb, természetesebb, mint a jólnevelt. 

Főként, ha olyan passzent zabolázatlan a Jannikák, Hennikék, Konrádkák és Augusztácskák kalandjainak fordítása, mint Parti Nagy Lajosé. Bárgyúnak tetsző rímek és ironikus szállóige-gyanús igazságok, a közönséget közvetlen megszólító konferanszié-szöveg a laza jelenetek összekötéseképp, csuklógyakorlatnak tűnő dalrefrének. Nyelvi szemtelenkedések a nyárspolgári ízlés, az idilli gügyögések és babusgatások karikírozására. 

Ezt teszi az egész előadás, egymás után következő jelenetek között lapozgatva, melyek középpontja egy csíny dalban elmesélve. Összekötőjük a konferanszié (Gállfi László) – aki olykor későn érkező doktorként részt is vesz a cselekményben –, a „törpésített” másoddoktor trombitával a kezében (Máthé Zsolt), valamint az atyai- anyai páros. A családi album szereplői kicsiny ollókezű edwardokként, mintha-addams family tagokként bújnak ki a vörös bársonyfüggöny alól, expresszionista filmekbe illőn maszkírozva, elszabott kabátkákban, lecsúszott térdzoknikkal. 


Szertelen emlékek, fényképszereplők ők, akik alig várják a fellépést. Persze szedett-vedett ensemble-ként kissé meg is vannak illetődve a fellépés előtt; nagyra tágul szemük, csücsörre áll szájuk. De aztán teszik jógyerek-„dolgukat”: alakítják családi mellékszerepeiket, és mindenki kerül egyszer reflektorfénybe is. Ki az álmodozás, ki a leves meg nem evése, ki piromán hajlamai, ki a körömrágás vagy épp a köröm és hajzat ápolatlan volta miatt jár pórul, és rendszerint el is temettetik a biedermeier hangulatú nappaliban, melynek ablakába olykor egy-egy festett felhőcske is beúszik. 

Illetve ahol a gólya hosszú sárga csőre a költőket (mindegyiket) idéző, amúgy vadász Apusunk (Csuja Imre) és a folyton civódó, de mindenképp érző Anyusunk (Széles László) karjaiba tüstént lead egy új babát. Utóbbi mindig a legszebb, csak nem tudni, kire hasonlít – így olykor orra, homloka bizonyítékként tépődik le, vagy egyszerűen leejtődik a bébi a szülői perpatvar közepette, horror-paródia húscafatokkal borítva a színt, amíg le nem esik újra a piros bársonyfüggöny. 

Az elidegenítő eszközökkel szívesen operáló kultzenekar, a The Tiger Lillies írta élő zenei kíséret és a színészeknek kiosztott örömszerepek ellenére nagyon munkás dolog fenntartani a közönség figyelmét és jókedvét. Ebben a rendezésben sikerült minden jelenethez új ötletet, más humorforrást állítani a középpontba, miközben a típusok mozgásának, attribútumainak kidolgozása, a zenei és koreográfiai forgatókönyv és az ismétlések egy egységes „farce”-szá kötik össze a cirkuszba illő magánszámokat. Így valóban az az érzésünk, mintha egy család fotóalbumát, illetve a polgári miliő kellékeivel gondosan becsomagolt tudatalattiját lapozgatnák előttünk, amelyből minden nézőben rögzülni fog egy-egy kép. Mondjuk, ahogyan a matróztrikós halacskák kara „gyászolja” vízbe fúlt Jannikát (Für Anikó), ahogyan a rózsaszín-tüllös Augustácska (Polgár Csaba) füstbe burkolt ruháján felgyulladnak a tüzecske piros pöttyei. 


Vagy ahogy a még bébi Konrádka (Pogány Judit) lekaszabolt ujjaiból továbbá a kutya-heccelő Fricike (Kerekes Éva) torkából kendőzetlenül, mert piros kendővel jelezve ömlik a vér, és – továbbra is a teljesség igénye nélkül - ahogy könnyed költőiséggel leng a Tejút felé szálló Robika (Hámori Gabriella) esernyője.
Mint akiket felhúztak: sajtkukacok hada a család, népes, buggyant – de, mint a közös karácsonyi vacsora is mutatja, élettel teli. A sok elhalálozás ellenére. Még ha a kar- és lábkitépő szülők esetén még nem is gondolunk mindennapjaink rémjelentéseire, legkésőbb az ámokfutó nyúl jeleneténél feltűnhet, mennyi zagyvaságot hordtak már össze a felnőttek „gyereknevelés” címén. 

Amelyek egy része mégis megtörténik, megtörténhet, hisz a valóság sokszor még a legvásottabb gyerek legvadabb képzeletét is túlszárnyalja.
A groteszk jelenetek között szárnyaló szemle végül kerek-keret búcsúdallal zárul, mielőtt még sok lenne a sokkopera, amihez az alkotók részéről szintén jó dramaturgiai érzék kell. 

„Nincs a home-nál sweetebb home...” ballagunk az „otthón” felé, amely valószínűleg odahaza nem csupán ilyen muris képeskönyv lapokból áll. Színházi emlékeink közt viszont ez az Ascher Tamás összeállította színes album kedvenc színészeinkkel biztos az egyik legkedvesebb lesz.