Április 25-én a Petőfi Csarnokban lép fel a Vágtázó Életerő nevű zenekar a "Vágtázó Halottkémek - Idéző" című műsorával. Nos, ha akarom VHK-koncert , ha akarom nem. A lényeg az, hogy móresre tanítják a halált, kiugrasztják a világösztön, és dörömbölnek a semmi kupuin. Grandpierre Attilával beszélgettünk.
A német kulturális élet egyáltalán nem igyekezett a VHK-t betiltani, lejáratni, elhallgatni, ahogy az Magyarországon történt. Fordítva, a VHK koncertfelvételei, és egy rólunk készült díjnyertes nyugatnémet kisfilm többször is szerepeltek a nyugatnémet tévében, és a VHK rendkívüli koncertturnéi nyomán hatalmas táborunk épült ki a 80-as évek második felében. A VHK teljes meglepetésként érte őket, annál inkább, mert Keletről jött, onnan, ahonnan a legkevésbé várták volna, hogy a legnagyobb nyugati zenekarokkal legalábbis egyenrangú, de teljesen eredeti, önálló szellemiségű zenekar tűnjön fel. Itthon erős a nyugatmajmolás, gondoljunk csak a Szigetre, ami pedig a magyar alternatív zenekarok fórumaként indult, és ahol magyar zenekar akkor sem léphet föl fő műsoridőben, akkor sem lehet a plakátokon hívónév, ha a Nagyszínpadon lép fel, és a legnagyobb közönségsikert aratja, ahogy az velünk is történt. A VHK mindig a tiltás és a tűrés, magyarul elhallgatás alá esett itthon, és teljesen más fogadtatásban részesült Nyugaton, ahol még a New York Times is elismeréssel írt a VHK-ról, nem beszélve a legnagyobb nyugati zenészekről, mint például Iggy Pop, Henry Rollins, Lemmy, vagy Jello Biafra, akiknek a VHK volt a legizgalmasabb zenekar a világon.
A VHK-t 1989 előtt ott akadályozták, ahol csak tudták, pedig a szövegek nem voltak társadalomkritikusak. Mi lehetett az oka annak, hogy a '89 előtti hivatalos kulturális térben a VHK persona non grata volt?
A VHK teljesen váratlanul alapvetően új módon értelmezte a zenét és a zenén keresztül az életet. Ez a zene- és életértelmezés nemcsak az 1989 előtti rendszer számára jelentett sokak szerint felmérhetetlen kockázati tényezőt, hanem az egész mai világra, az egész fogyasztói társadalomra. “A VHK zenéje bombatámadás tízezer méterrel a föld felszíne alatt egy fénnyel elárasztott cseppkőbarlangban. A VHK zenéje “harc az emberréválásért”. De ez a harc nem fog kiterebélyesedni háborúvá, és nem nyomnak a polgári lakosság kezébe nem-maga-választotta fegyvereket” – írták a VHK-ról 1983-ban, egy egyetemi szakdolgozatban. Számunkra a zene égigérő, kozmikus érték volt, és az élet sokkal teljesebb izzó, röpítő erővel, mint ahogy azt a lapos, bugyuta fogyasztói világban szokásos. Kiszámíthatatlan és veszélyes az a zene, amelyik az emberek egész életét alapjában képes újraértelmezni, új energiával, iránnyal megtölteni. Márpedig a VHK koncertjei sokaknak egész életük legmeghatározóbb élményét jelentették. Sokan mondták, hogy egész életükben nem éltek át ilyen rendkívüli élményt, és hogy a VHK sokkal szélesebb világra nyitott kaput, mint amiről álmodni mertek. A mi zenénk az alapot húzta ki a rendszer alól. Mondták is a titkosrendőrök, amikor találkoztunk, hogy az a legnagyobb baj a zenekarral, hogy olyan nagyszerű jövőt hoz az emberek elé, amitől megvadulnak, és kezelhetetlenek lesznek.
Nem.
Volt-e olyan jól meghatározható pillanat, amikor a VHK leválasztották úgymond a "hivatalos underground-ról"?
Mi már régen be voltunk tiltva, amikor a „hivatalos underground” létrejött.
Hoztak-e tényleges népszerűséget a Bódy- és a Gyarmati-filmek, vagy a VHK addigra már sztár-státuszba került az undergroundban? Volt olyan buli, egyéb esemény, ami után azt éreztétek, hogy innen már nem az a banda, amely korábban volt...
A Bódy- (és a Gyarmati-) filmek biztosan tovább népszerűsítették a már régóta országosan ismert zenekart. Annak idején egy felmérés szerint minden második budapesti középiskolás kedvence a VHK volt.
Amikor CD-n megjelent az első két lemez, a későbbi, a Világösztön kiugrasztásának dalai szerepelnek előbb, és csak utána jön a Halál móresre tanítása lemez. Egyáltalán: miért kellett egy lemezen kihozni a két albumot, és miért cseréltétek meg a két lemez sorrendjét?
Az amerikai kiadás során örültek, hogy egyszerre, egy CD-n jelentethetik meg az első két lemezünket, és a gyártás során eltévesztették a sorrendet.
Nagyon sok koncertünket úgy éltem át, hogy ez volt a legjobb. Mindegyik maga volt a legjobb koncert, önmagában, nem tudtam őket egymáshoz méricskélni. De azért volt néhány különösen emlékezetes koncert! A nyolcvanas évek elején-közepén a Várklubban, a Közgáz Kísérleti Stúdióban, az Ikaruszban, az Egyetemi Színpadon a koncertjeinken valóban rendkívüli, szinte forradalmi hangulat uralkodott, többezer ember állt kint a kapu előtt, akik nem fértek be. A nyugati koncertjeink közül kiemelkedik számomra az 1984-es koppenhágai koncert, főleg az eleje, amely teljes rögtönzés volt, amikor a koncert előtt kérdezte a zenekar, mivel kezdünk, azt mondtam: a szám címe: Ugrás a Semmibe! Rendkívül jól sikerült, látomásaink voltak, és mindannyian részletről-részletre egyezően ugyanazt a látomást láttuk, és ez a látomás irányította a zenét, úgy, hogy a hajunk égnek állt. A Fekete Lyukban és a kilencvenes években az Almássy téren óriási események történtek. Volt például, amikor a VHK koncert után nem akart elmenni a közönség az Almássy térről, együtt buliztunk-tomboltunk a koncert után még órákig, és végül éjjel két óra körül többszáz emberrel együtt vonultunk ki a Körútra, ahol megtöltöttük a villamosokat, és azokon csimpaszkodva üvöltöztünk egymásnak. Aztán amikor először játszottunk a Diákszigeten, a legelső évben, a zöldfülű szervezők nem fogták fel, mit jelent a VHK, és délután 6-ra tették be a zenekart, ráadásul úgy, hogy mindössze 30 perc műsoridőt engedélyeztek. Csakhogy amíg az előttünk játszó zenekarra vagy harmincan voltak kíváncsiak, addig nálunk tízezer ember üvöltötte végig a koncertet, és amikor vége szakadt fél óra után, a közönség leírhatatlan üvöltözésbe fogott. A rendezők vártak-vártak, hogy lecsendesedjenek, de csak nem és nem. Telt-múlt az idő, nem csillapodott a hangulat. A rendezők kimentek a színpadra, kérni a közönséget, hogy nyugodjanak meg, de erre feldühödtek, megdobálták őket, kezdett életveszélyessé válni a helyzet. A rendezők hozzám fordultak, hogy én csillapítsam le a közönséget, de mondtam, hogy mással nem lehet, csak ha engedik a zenekart játszani, amit pedig nem engedtek. Így folyt a huzavona másfél óráig (!), mire lassan a veszélyhelyzet alá csökkent a hangulat, és folytatni lehetett a műsort. Volt, aki azt mondta, ez történelmi eset, ilyen még nem volt a világon az egész rocktörténelemben.
Rögzítitek az április 25-i koncertet? Megjelenik lemezen, esetleg DVD-n? Egyáltalán: lesz folyatása a dolognak?
Igen, felvesszük a hangot is, a képet is. Ha jól sikerül, lehet, hogy kiadjuk. A folytatás is kizárólag attól függ, hogyan sikerül a koncert.
