Aki bírja a retrót, szeret nosztalgiázni, esetleg nagy rajongója volt a langyos, citromízű Utasüdítőnek, és kíváncsi, hogy született meg a brassói aprópecsenye receptje, annak ott a helye Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum Utasellátó 60 című kiállításán.

Miután legutóbb, csak a Sacher-tortáról szóló kiállításra futotta az időmből, most visszatértem a Vendéglátóipari Múzeum alagsorába, hogy még egyszer utas lehessek a régi Utasellátónál.

Felesleges volt a sietségem, mert szeptember 30-ig meghosszabbították a kiállítást – addig bárki ismét járhat a „hálókocsiban”, megcsodálhatja a mozgó árus kosarát, az Utasüdítő üvegét, és a kártyanaptárakat és egyéb reklámtermékeket, valamint olvashatja az Utasellátó saját kiadványában az ötvenes-hatvanas évekbeli sikertörténeteit.

Az Utasellátó a kiállítás megrendezésével csak a neve 60. születésnapját ünnepelte, hiszen az 1948-ban alapított cég, az Utasellátó Nemzeti Vállalat által átvett funkciók (a háló- és étkezőkocsi-üzemeltetés, a pályaudvari vendéglők és később a pavilonok) már régebb óta működtek.

Alapítólevele szerint a közlekedés valamennyi ágánál jogosult volt kielégíteni az utazóközönség sokoldalú - vendéglátóipari, szállodaipari, élelmiszerkereskedelmi - igényeit.

Az Utasellátó szolgáltatásainak és célközönségének köre egyre bővült, a kor követelményeinek megfelelően szolgálta az utasok kényelmét „földön, vízen, levegőben”.

Az egyik nagy modernizálás az ötvenes évek végén a celofánba előrecsomagolt élelmiszerek megjelenése volt, ezt követték a hatvanas évek közepétől az automaták, ahol hideg és meleg italokat, szalámis zsömlét és csokiroládot is lehetett venni némi aprópénzért. (A kiállításon látható egy kép a nemrég eltüntetett Batthyány téri automata-sorról is.) Közben rendszeres szolgálatot építettek ki a belföldi és külföldi dunai kiránduló- és üdülőhajókon, valamint a Budapest-Bécs között közlekedő szárnyashajókon is. De az Utasellátó tevékeny részt vállalt parlamenti fogadások és egyéb rendezvények gasztronómiai részének lebonyolításában is. A pályaudvarokon, a Ferihegyi repülőtéren, szállodákban üzemeltetett Utastourist üzletekben pedig valutáért lehetett beszerezni a „nyugati” kuriózumokat. A vállalatnak volt saját borászata, húsüzeme, cukrászata, mosodája, dekorműhelye, és nem utolsósorban raktárhálózata – az árusaiknak szigorúan csak az innen beszerzett árukat volt szabad árusítani.


A kiállításon izgalmas dokumentumokkal találkozhatunk: láthatóak például az „Utas-szótárak”, melyek segítségével a vállalat dolgozói kommunikálni tudtak a külföldi utasokkal. A szótárak, úgy tűnik, egy irányban, csak magyarról fordítottak, az orosz szavak fonetikusan szerepelnek – kíváncsi lennék egy ilyen segédeszköz közbeiktatásával lezajlott párbeszédre! Sajnos nem lehet beleolvasni az Utasellátó emblémával ellátott receptes füzetekbe, pedig sokat ígérő a címük: „Sütést nem igénylő cukrászkészítmények”, „Félkész termékek használata az utasellátásban”, „Olcsó büféáruk, tészták”, és így tovább… Állítólag a brassói aprópecsenye is a „mozgó utasellátásnak” köszönheti létét: a szakácsmestereknek rendre olyan meleg ételt kellett kidolgozniuk, melyet a kanyargó és zötykölődő vonaton is gyorsan és balesetmentesen el lehet készíteni. Az sem volt utolsó cél, hogy az ételtől kedvet kapjon az utas néhány fröccs vagy pohár sör legurítására. A Brassó felé tartó vonaton született, fenti kritériumoknak maradéktalanul megfelelő új étel lett a brassói aprópecsenye.

A cég tulajdonlása, majd privatizálása szövevényes történet, a lényeg: 1996-ban kettévált a „mozgó- és az állószolgálat", a MÁV Utasellátó Rt. a háló- és étkezőkocsik üzemeltetését tartotta meg magának, a restiket és bódékat egy másik cég vitte tovább. A mai Coca-Colás bódékban már rég nem árulnak citrom ízű Utasüdítőt és a melegfagyit. A globalizált kínálatot szemrevételezve nosztalgiával gondolok a régi, cigiszagban punnyadt fasírozottra, szalámis zsömlére és óriáspogácsára, celofánba csomagolt kókuszrolóra. Szerencsére egy-két árus fölött még ott lebeg az Utasellátó szelleme: a pizzaszeletek és csipszek mellett Duna-kavicsot, franciadrazsét és „Eredeti utasroló”-t is kínálnak. Barátaim azt állítják, hogy a régi csokirolóban nem volt vajaroma és szójalecitin, de azért vissza-visszajárunk egy kis becsomagolt emlékért.

"Utasellátós" kókuszroló:

Kíváncsi gyermekeimnek megpróbáltam rekonstruálni az „igazi” utasellátós kókuszrolót. Ehhez olyan alapanyagokat kellett beszereznem, melyeket már rég nem tartok otthon: a benzinszármazék-illatú rumaromát, és „műízű” mandulaesszenciát, ami méregzölddé változtatja a tölteléket. Érdemes volt beruházni, mert ezekkel a hozzávalókkal a régi ízek visszatértek.


A tejet, a kávét, a cukrot, a margarint és a rumaromát egy edényben gyenge lángon összeolvasztottam. Közben a kekszet egy tálba daráltam és elkevertem a kakaóval.

Hozzáöntöttem a langyosra hűlt többi hozzávalót, jól összekevertem, és félretettem hűlni. (Normális esetben vaníliaesszenciát, igazi rumot és egy leheletnyi fahéjat tettem volna a keverékbe az aromák helyett.)

A töltelékhez jó alaposan összedolgoztam a margarint, a porcukrot és a kókuszreszeléket, végül hozzáadtam a méregzöld, eltéveszthetetlen ízű és illatú mandulaaromát.

Egy darab folpackot megszórtam kókuszreszelékkel, és a tenyeremmel rálapogattam a kekszes massza felét.


Erre egyenletesen rákentem a töltelék felét, és a fólia segítségével szorosan feltekertem a tésztát, és fóliástul a hűtőbe tettem, hogy könnyű legyen szeletelni. Ugyanígy készítettem el a másik rudat is.

Szobahőmérsékletűre visszamelegedve ízlett mindenkinek a legjobban.