Bár csak nagy jóindulattal mondhatjuk, hogy félház volt a Papp László Sportarénában, és sokaknak rányomta a bélyeget az est további részére a csaknem másfél órás várakozás, ám Beyoncé igazán mindent megtett, hogy kiengeszteljen minket: azt az amerikai álmot hozta el, amiről a magyar csak ábrándozhat. Persze Obamával.

Aki már nyolc óra körül a Papp László Sportarénában lézengett, örömmel nyugtázhatta, nem kell kapkodni, sem tolakodni, hiszen semmiféle tömeg nem fenyeget a taposástól, sem attól, hogy időben szerezzünk magunknak üdítőt a büfében. Ezidőtájt ért véget Keresztes Ildikó koncertje, és akit érdekelt, még elkaphatta a Nem a miénk a végtelent, ám sajnos erre szokták mondani azt, hogy kínosan kevesen kaptak a lehetőségen. Persze Keresztes Ildikónak bizonyára megérte így is, hogy Beyoncé édeasapjának rá esett a választása.

Nyolc után aztán elkezdtek befelé szállingózni az emberek, amikor is a Karmatronic nevű magyar dj-páros kezdte az úgymond bemelegítő before-partit. Hogy az tulajdonképpen mi is akart lenni, talán mindörökké rejtély marad: hogy Madonnának, Robert Milesnak, valamint a kilencvenes évek legócskább diszkósgágereinek mi köze egy r'n'b show-hoz, azt senki nem tudja. Mindenesetre volt, aki vette a lapot, ám legtöbben inkább visszafordultak a büfé irányába. Fél kilenckor már véget is ért ez a fergeteges diszkó, és felkonferálták Beyoncét - igaz, kicsit korán.

Háromnegyed tízkor Beyoncé ugyanis még mindig sehol nem volt. Érthető, ekkor már kicsit feszültebbé vált a hangulat, és gyakorlatilag az akkor eltelt másfél órában több olyan Beyoncé-dalt is meghallgathattunk -CD-ről, persze-, amit aztán sokkal később élőben is, és ez valahogy rossz szájízt adott a dolognak. Mindenki nagy szerencséjére a technikai malőr  -mint később kiderült, ideiglenesen- elhárult, és tíz óra után nem sokkal kigyulladtak a fények, a füstgomolyag közepén pedig megjelent Beyoncé.

Az énekesnő csillogó bugyis-ruhában, masnival a hátsóján, derékig érő hajzuhataggal, töretlen mosollyal, és persze profi koreográfiával kezd neki a turné magyar állomásának, és mégha az első hangok után cseppet megszeppenve is pislog a nézőkre - mivel a technikai probléma mégsem hárult el, a mikrofon nem szólt - mégis kivágja magát, és pillanatokkal később minden rendbe jön: Beyoncé dalra fakad.

A színpadkép már az első percektől magáért beszél: balra és jobbra női zenészek és vokalisták foglalnak helyet, a kivetítőn pedig tűz, és Beyoncé ezernyi arca jelenik meg előttünk. A kezdeti lehengerlő mosolyból, a szende lánykából Beyoncé egy csapásra démonná, seggriszálós r'n'b királynővé avanzsál, és olyan mellbedobással löki, magassarkúban, közben magas C-ket kiénekelve, hogy láthatjuk: kemény munka ez a javából.

Beyoncé zenéje nem feltétlenül a széles magyar közízlést célozza meg, éppen ezért igen meglepő volt tapasztalni, hogy a jelenlévők nagy része sorról sorra énekli a dalokat: felcsendül az If I Were a Boy, a Hello, a Broken Hearted Girl, az Ave Maria (melynek végén egy ismerős dallamot fedezhettünk fel - ez volt a City of Angels) és a That's Why You Are Beautiful. A Single Ladies és a Diva esetében pedig már-már el is dobtuk az agyunkat, nyilván a pasik inkább, de azért a nők is bizonyára rágerjedtek Beyoncé csípőmozgására.

Amit kapunk, az maga a habos-babos American Dream: egy estére a mienk is lehet, hiszen Beyoncé érti a nép nyelvét és tudja, mit csinál; megtanulta, mitől döglik a légy. Lepacsizik a nézőkkel, meg is szólaltatja őket, kommunikál velük és majdnemhogy el is vegyül a közönségben-mikor a nézőtéren elhelyezett középső színpadon tűnik fel, ott indul igazán a kézfogdosás. Igaz, négy óriási biztonsági őr kíséretében.

Az este folyamán igazi girl power-hangulat kerekedik, és a trendi, csini szingli csajok a nézőtéren elképesztő visításba kezdenek. A párban érkezők inkább a kivetítőre flashelnek, nem is csoda: tűz után tenger, majd Beyoncé mint robot és mint tigris tűnik fel, és effektek, piros, sárga és zöld színek kápráztatják a szemünket.
Beyoncé sokszor öltözik át, egyszerű, ám mégis jellegzetes segges ruhákba, sőt, külön elemekből összeállított esküvői ruhát is felkap magára egy dal erejéig.

És minthogy Beyoncé mindenképp szót akar velünk érteni, mással is örömöt akar nekünk szerezni: egy Alanis Morisette-dal csendül fel (You Oughta Know). Tiszta Űrodüsszeia - gondolhatnánk, hiszen a táncosok ekkor fura, Oscar-szoborra hajazó jelmezben érkeznek a színpadra.

Ám ezután minden közül talán a legkedvesebb felvételt látjuk a kivetítőn: Beyoncé kislányként, 5 évesen, otthon, és igen, énekel. Igazán megható, bár kicsit giccses, de azért végülis még belefér. Ahogyan az a Youtube videó összeállítás is, amelyben az úgymond pórnép, az egyszerű ember Beyoncét próbálja utánozni tornadresszben - és amelyben szintén felbukkan Obama egy pillanatra, persze, ő öltönyben, természetesen. A sztár önmisztifikálása eléri csúcspontját, és már nem is tudjuk elképzelni, mi jöhet még.

Az énekesnő körül-belül ötödik átöltözése alkalmával aztán olyan basszgitár-szólót hallhatunk a rasztás gitárostól és zenei rendezőtől, Divinity Walker Roxxtól, hogy megremeg a lábunk. Felcsendül a Billie Jean és egyéb ismert sláger, majd a három vokalista  Montina Cooper, Crystal Collins és Tiffany Riddick elképesztő szexis soulistennők mellbedobással győznek.

A koncert alatt trükközés is van szép számmal: Beyoncé dublőrei egyszerre jelennek meg több helyen is, ám a buli csúcspontjaként a sztár az égből száll le közénk, ez már tényleg sok, de szerencsére nem tetőzik a dolgot, pillanatok alatt lekerül a földre és rázza tovább.

Beyoncé megemlékezik az egykori Destiny's Child-időszakról, itt rányomnak még a koreográfiára egy brutális adag erotikát székekkel és szép, izmos táncosfiúkkal, végezetül pedig megérkezünk a harmincas évekbe, Beyoncé mögött pedig Amerika első számú embere jelenik meg, Obama, és ennek mi magyarok nagyon örülönk, Beyoncé pedig áhitattal, meghatódottan tapsol; csúcspont csúcspont hátán.

Az utolsó előtti dallal, a Single Ladies-zel visszatérünk szerencsére a földi halandókhoz, és még egy óriásit riszál nekünk táncosaival Beyoncé, aztán a Flaws and All-lal is búcsúzik, éjfélkor, szépen, lágyan, kisestélyiben.

Egyértelműen vérprofi csapatmunkát láthattunk ezen a szerda estén. Egy olyan produkciót kaptunk, ami talán már jóval meghaladja ugyan a sztárgyár fogalmát, ám jogos a nagy mellény, Beyoncé tehetsége nélkül ugyanis nincs Beyoncé-show. Hát, ezt is látni kellett, az viszont szinte biztos, a szerda esti életérzés aligha ver sátrat hosszabb távon kis hazánkban.