29 éve megmutatták, hogy egy bátor húzással a legmélyebb mélypontról is a topra lehet katapultálni, 17 éve bebizonyították, hogy képesek lépést tartani a fiatalokkal, 2009-ben pedig már annak is örül az ember, hogy még itt vannak és zenélnek. Nem Black Sabbathnak nevezik magukat, de ettől még ők azok.

Senkit se tévesszen meg a borítón álló Heaven & Hell név: ez itt nem valami új formáció, hanem maga a Black Sabbath, méghozzá annak is 1981-es felállása. Nyilvánvaló okokból a patinás nagy név ma már a néhány évente szintén aktivizálódó legklasszikusabb, Ozzy Osbourne vezette négyest jelöli, Tony Iommi gitáros és Geezer Butler basszusgitáros azonban nem szívesen ülnének tétlenül addig, amíg a Madman méltóztatik megmoccanni. Így aztán pár éve összeszedték a második legklasszikusabb felállás énekesét, Ronnie James Diót és Vinny Appice dobost, majd Heaven & Hell néven körbeturnézták a világot, többek között Budapesten is megfordultak 2007 nyarán. És igazuk van. Aki valamennyire ismeri minden idők egyik legfontosabb zenekarának munkásságát, pontosan tudja, mit jelentett karrierjükben 1980-ban a hasoncímű lemez, átverésről tehát szó sincs. Arról nem is beszélve, hogy hivatalos Black Sabbath stúdióalbum utoljára 1995-ben jelent meg, vagyis a The Devil You Know mindenképpen nagy esemény.

A Dio-féle Black Sabbath két etalon albumot követően 1982-ben elég csúnya körülmények között széledt szét, majd volt egy rövid lefolyású újjáalakulásuk a ’90-es évek elején, de akkor sem bírták sokáig együtt. A jelek szerint mára sokat konszolidálódott a helyzet, legalábbis erre utal, hogy a formáció jóformán hosszabb ideje van együtt az újonnani összeborulás óta, mint annak idején mindkét közös korszakukban… Amellett azonban, hogy a név találó, ne tápláljunk hiú reményeket: a The Devil You Knowtól nem szabad azt várni, hogy ugyanazt az élményt adja, amit 1980-ban a Heaven And Hell vagy 1981-ben a Mob Rules. Az összkép sokkal inkább az 1992-es Dehumanizerre hajaz, ami modern, meglepően súlyos és mogorva hangvételével annak idején nem lett éppen a tábor kedvence, pedig kivételes értékeket képviselt. Viszont ennek ellenére sincs annyira erős, mint az volt.

Ezúttal is sűrű, sötét, nyomasztó és nehéz dallamvilágú zenét szállított a kvartett, olyat, amibe elsőre akár bele is törhet a hallgató bicskája, ha nem elég nyitott: Iommiéknak eszük ágában sem volt megkönnyíteni a rajongók dolgát valami nyíltan múltidéző, panelekből összerakott nosztalgialemezzel. Persze ha valaki azon sopánkodik, hogy „jaj, ez túl agresszív és nem elég dallamos!”, azt nyugodtan lehet arra emlékeztetni, hogy ez itt a Black Sabbath, mindennemű bakelitbe préselt zenei sötétség, vér, verejték és könny atyja, vagyis habkönnyű slágerecskékre számítani tőlük több mint botorság.

Ha valami nehezíti a gyors haverkodást, az egyértelműen Ronnie James Dio produkciója. Az csak a dolog egyik része, hogy a törpetermetű énekes hangja is erősen kopik: ezen végképp nincs értelme csodálkozni, hiszen idén már 67 (!) éves lesz, másrészt nem is zavaró, mert nem nyújtózkodik tovább annál, ameddig a takarója ér. Többet nyom a latban, hogy Dio idestova két évtizede beleragadt egy jellemzően sötét, borongós dallamvilágba, amitől nem akaródzik elszakadnia. Ennek köszönhetően már a nyitó Atom And Evil is éjfeketén jelzi, mire számíthatunk a folytatásban: kivételesen morózus, barátságtalan és gonosz zene született, vagyis aki a Dehumanizerrel nem volt képes megbarátkozni, annak most már próbálkoznia sem érdemes. Pláne, hogy refréncentrikusságnak itt bizony irmagja sincs, pedig az még 1992-ben is igencsak jellemző volt.


A színvonal ettől még természetesen igen magas, bár ezzel együtt is egészen biztos, hogy a négy közösen készített Iommi / Dio lemez közül a The Devil You Know a legkevésbé maradandó értékű. A szárnyaló, sodró tempójával a ’80-as évek elejét megidéző Bible Black, a gyorsabb Eating The Cannibals vagy a záró Breaking The Heaven ugyanakkor ma is egyértelműen megmutatják, hogy hiába öregek, mint az országút, ezek az arcok még most is nagyon tudják, mitől döglik a légy. Csoda is lenne persze, ha nem így lenne, elvégre azt a zenét, amit ma metalként ismerünk, gyakorlatilag Tony Iommi találta ki… Ha valakit igazán ki lehet emelni innen, az ezúttal is ő. Kreativitása mit sem lankadt az évtizedek során, csalhatatlan érzékkel bontja ki egymásból a gyilkosabbnál gyilkosabb riffeket, szólókat. Ami pedig enyhe negatívumnak tűnik, az Vinny Appice kissé spórolós, magához képest nem olyan színes dobolása, ez ugyanis néhol olyan érzést kelt, mintha direkt visszafogná magát, és csak az alapokat ütné.

Nem olyan örökérvényű klasszikus a The Devil You Know, mint a Heaven And Hell vagy a Mob Rules, és nem is olyan másképp jó, mégis bivalyerejű kinyilatkoztatás, mint a Dehumanizer, de itt bizony nincs helye mellébeszélésnek: aki vonzódik a torzított gitáros zenékhez, tartozik annyival ennek a négy embernek, hogy meghallgatja. És még ha nem is tetszik neki annyira, akkor is kéretik tisztelettel nyilatkozni róla.