A CARNEVAL című előadás az átváltozás témakörét kutatja, középpontjában ismert és ismeretlen oldalaink feltárása áll. Képzeletbeli emberi és állati arcaink találkoznak össze ebben a mozgalmas játékban, amelyet Duda Éva Harangozó-díjas koreográfus a Közép-Európa Táncszínház 20. jubileumi évfordulójára készített a fiatal Társulattal.

A CARNEVAL a Közép Európa Táncszínház (KET) fennállásának 20 éves jubileumára készült. Mióta dolgozol a Társulattal?

A KET három éve kapott új arculatot, pontosabban koncepciót. Miután hosszú időn keresztül Horváth Csaba munkássága fémjelezte előadásaikat, egy teljesen új, fiatal csapat kezdte meg a munkát. Ekkor Szögi Csaba, az együttes vezetője keresett fel, hogy volna-e kedvem velük dolgozni. Mivel korábban mindig saját csapattal, vagy meghívott művészekkel dolgoztam, ez volt az első ilyen jellegű, külső felkérés, amit nagy örömmel vettem. Első közös munkánk az Aréna címet viselte, tavaly pedig az Ismeretlen című duettet adtuk elő, amiben én táncoltam az egyik szerepet, viszont most táncpartnerem elutazása végett átadtam két fiatal táncosnak, így új szereposztással adjuk elő. A 20. évfordulóra pedig a CARNEVAL című előadással folytattuk a munkát.

Mennyiben kell a KET folytonosságát képviselve egyfajta szemléletnek megfelelni a közös alkotói munka során?

Nyilván van egy ízlés, egy szemlélet, ami jellemzi ezt az együttest, és a vezető ennek megfelelően hív meg alkotókat. A KET jelenleg egy lendületes, markáns hangvételt üt meg, ugyanakkor a tiszta táncra is nagy hangsúlyt fektet. Ez részemről azt jelenti, hogy színészileg is sokat foglalkoztam a tagokkal, hiszen a technika csak egy alap, amire építeni lehet és kell. A KET ezzel az erős színházi gondolkodással az esztétikumon, a mozgás technikai részén kívül mindig mondani is kíván valamit.

Mit jelent ezzel összhangban az arculatváltás?

Az arculatváltás azt jelenti, hogy egy teljesen új, nagyon fiatal társulattal kezdtük meg a munkát. Ők 20-21 évesen a fiatal generáció képviselői. A KET mindig vendégművészekkel dolgozik, a táncosok nem egy koreográfus keze alatt nevelkednek, hanem egy évben három-négy alkotóval is találkoznak, ami folyamatos fejlődést biztosít számukra: többféle munkamódszerrel, technikával ismerkednek meg.

Mit kaptak tőled?

Azt gondolom, hogy tágabb dimenzióban élünk, minthogy csak verbálisan kommunikáljunk. A tánc egy ősi műfaj, az emberré válás folyamatának elején áll, ezeket őrizzük magunkban és bizonyos impulzusokkal életre hívhatjuk ezt a kommunikációs csatornát. A tisztán verbális kommunikáció csak egy későbbi folyamatban jött létre az ősi együttélési formák felállását követően – hogy ezt észre vegyük elég megfigyelni az állatok mozgásának, kommunikációjának komplexitását. Ebből kifolyólag én a mozdulatban hiszek, nagyon mozgáscentrikus vagyok. Ez táncosként talán furcsán hangzik, de jelenleg erős a „minimal art”, úgymond „kevesebb tánc” irányzat – én viszont a sűrű mozgás híve vagyok. Véleményem szerint mindent ki lehet fejezni csak mozgással. A CARNEVALban sokféle irányzat keveredik egymással, az utcatánctól kezdve a folklórig. Nagyon kemény próbaidőszak van a társulat mögött, nemcsak fizikai értelemben véve. Gondolatilag, filozófiailag eléggé megterhelt koncepcióval kellett megbirkóznia a fellépőknek, ennek megértése, átélése, feldolgozása fiatal korukból adódóan még nehezebb volt. Viszont nagyon jó lett az eredmény, sokat fejlődtek, „nőttek” a közös munka során.

A nézők viszont mintha egyre kevéssé érdeklődnének a mozgásszínház iránt.

Van egy ilyen tendencia, de nekem egyelőre nincs panaszra okom, előadásainkra nagy az érdeklődés. Arról nehéz beszélni, hogy sok rossz táncos produkció van, ami nem tesz jót a szakmának; ide ugyanúgy tartoznak a „lila ködös” előadások, mint a pusztán szórakoztató jellegű produkciók. Az embereket pedig rengeteg impulzus éri már többek között a médián keresztül, így csak a vizuális élmény kedvéért nem mennek el színházba, a gondolkodni vágyóknak pedig nem elég a pusztán esztétikai látványosság.

A közönségnek milyen mankókat kínálsz a látottak megfejtéséhez?

Mivel az epizódok nem kronológiai sorrendben követik egymást, ugrálunk az időben – egy apró jelenet három-négy jelenetet követően folytatódik – nem egyszerű követni az egész ívét. Viszont azt gondolom, hogy sok apró jelzés van, amelyek a jelentéselemek összekötését segítik, csak talán nem egyszeri nézés után fedezhetők fel. Több csomópont, jel, illetve a két játékmester, az ő történetük fogják össze a darabot. Az általuk létrehozott két ironikus figura játékával érthetőbbé válik a rendszer, az ahogyan kinevetik vagy éppen manipulálják a közösség belső világát, de közben ez egy szabad asszociációs műfaj, nem akartam mindent „szájba rágni”. A saját, egyéni értelmezésnek is elég teret hagytunk.

Eddig milyen visszajelzések érkeztek?

Nehéz premier után megítélni a fogadtatást, hiszen sok a barát, a szakmabéli. Én mindig a „néző-nézőre”, a „szűz nézőre” hagyatkozom: most úgy érzem, fogékonyak rá az emberek, hiszen ez egy elég expresszív, érzékekre erősen ható mű.

Ebben a zene is nagy szerepet játszik.

Már régóta dolgozom együtt Kunert Péterrel. Én általában kitalálom a darabot, és aztán szimultán kezdjük a munkát. Ő a jelenetekhez készíti a zenéket, miközben a próbákat is megnézi. A jelenlegi zenei anyag 80 százalékát is ő komponálta.

Az ’aréna’, ’karnevál’ szavak sokrétű asszociációt hívnak elő, többek között a cirkuszét, az álarcét, avagy hogy hogyan mutatkozik meg az ember igazi arca az álarcok alatt.

Szerintem nem egy, hanem sok, sokféle arcunk van. Ezért teszem fel az ajánló szinopszisban a kérdést, hogy hány is. Mélyebb szinteken mindenképp több arcunk van, mint amennyivel valóban közlekedünk a világban. Állati, sötét énjeinket szinte csak szélsőséges helyzetekben fedezzük fel; nem is gondolnánk, mennyiféle módon tudunk viselkedni, reagálni. A „miértek” nem érdekeltek a darabban, csak maguk az átváltozások, a valódi- és ál-arcok. A cirkuszra visszatérve: a csapatnak valóban van egy lelakott vándorcirkusz jellege, mintha a múltból tartanának valamiféle jövő felé. A történet így kap egy időtlen síkot is, úgymond archetípusokat vonultat fel. Ha létezik egy másik arcunk, az ugyanúgy jöhet a múltból, mint a jövőből, továbbá lehet nagyon sok elképzelt énünk, amelyek mögött mások lehetünk. Amit nagyon szeretek az egészben, hogy bár folyamatosan álarcváltásról van szó, egyetlen maszkot sem használunk az előadásban: minden átváltozás ténylegesen álarcok nélkül megy végbe.

Az említett archetípusokon erőteljes vizuális, film felől érkező hatás érzékelhető.

Nagyon szeretem a filmeket, és a munka kezdete előtt, de a próba alatt is sok filmet néztem, úgyhogy akár konkrét utalások is felfedezhetők, kezdve Almodóvar-tól, Tarantino, David Lynch munkáin át egészen Tim Burton-ig; ezek a hatások nyilván hatottak a jelmezek és mozgások képi világára.

Mit mondtál premier után a társulatnak?

Egy előadás sosincs kész a premieren, de utána sem, ilyenkor még minden előadáson figyelek, jegyzetelek. Ez egy további munkafázis: minden alkalommal felírom a hibákat, és a fejlődési pontokra is felhívom a figyelmet, ezeket is igyekszem tudatosítani a táncosokban. Az irány összességében rendben van, most az a fontos, hogy összeérjen, összesűrűsödjön az előadás, hogy a társulat megérezze az egész kompozíció ívét, és hogy a táncosok „menjenek” a belső emocionális történetekkel. Még szeretnék más hangsúlyokat találni, a ritmuson csiszolni, de változtatásokkal nem szabad megzavarni a jelenlegi folyamatot, a mostani négy előadás után ősszel folytatjuk majd.

Mik a további tervek?

A KET-nél a jövőben is visszatérő alkotó leszek, de most saját társulatot kezdek építeni, amihez sok energia és pénz kell. Pár emberrel elindulok ezen az úton, ami persze nem jelenti azt, hogy a KET-tel való közös munka folytonossága megszakad, például innen is szeretnék majd meghívni vendégművészeket. Elsősorban azonban a saját csapatomat szeretném létrehozni.