Nem kell komolyan benni a "műanyag punk" kifejezést, hiszen a Sex Pistols tagjai már a The Great Rock and Roll Swindle című lemezükön rajzfilmfiguraként is megjelennek. Már ők is tudták: a punk csak üzlet. A Green Day évtizedekkel az események után már mindent tudott a műanyag gyártásáról.

A zenekarnak nem a legutóbbi, 2004-es American Idiot volt az első, mesterséges punk univerzumba helyezett lemeze. A trió egész életművére áll ez – hisz a Green Day inkább a hetvenes évek közepi Bay City Rollers – és Sweet-féle rágógumi slágerpopot kínálja a candy shopjában, amit punkos tasakba csomagoltak, és a robbanós cukorka esztétikához igazítottak, de attól a Green Day még az, ami: rádióbarát popzene. 

És ez nem is baj. A 21st Century Breakdown inkább az emo felé is kacsingat, közelebb áll a My Chemical Romance-hez, mint mondjuk az Exploitedhez. És ne vessük a szemükre, hogy koncept-lemezként próbálják eladni az új cuccot. Malcolm McLaren óta tudjuk: a punk egy nagy átverés, a lényeg, hogy tanulj három akkordot, és szedd meg magad addig, míg ki nem megy a zselé a hajadból. Mindenki más pedig bekaphatja. 

A Green Day új lemezének producere a Garbage dobosa, Butch Vig volt, aki a Nirvana Nevermind című korszakos átverésének kidolgozta a hangképét. A csapat úgy próbálta eladni a 21st Century Breakdownt, mintha már a megjelenése előtt is evidens legyen: alapművet alkottak, az American Ideot-hoz és a Dookie-hoz méltó mű született – lám, ugyanabban a stúdióban vették fel, ahol a két „korszakos” lemezt. 

Persze, azért, mert három egységbe rendezték a 18 számot (Heroes and Cons, Charlatans and Saints és Horseshoes and Handgrenades), az anyag még nem lett konceptalbum, de győztes stratégián ne változtass alapon ez a lemez is egy afféle nagyvárosi tájképfestészet akart lenni, csak nem temperával festettek a vászonra, hanem valami trendi festékszórókat fújtak össze mindent.
Persze, az amerikaiaknak máshol van az ingerküszöbük. Egy olyan országban, ahol azt hiszik, hogy Párizs Kanadában van, a Green Day lemeze igazi szociografikus mélyfúrás és társadalomkritika ütősökre és cselesztákra. És vajon hallottak a fiúk mondjuk Sick Of It Allt? 

No, de ne sértsük meg a játékszabályokat, a Green Daytől nem várhatunk semmit, maximum a Dookie és az American Idiot slágerességét kérhetjük rajtuk számon. És azt kell mondjuk: a szándékkal nem volt semmi baj. Ezt a lemezt is slágeresre akarták írni, csak nincsenek rajta olyan ellenállhatatlan dalok, mint az American Idiot-on, sőt, már-már zavaróan populáris a cucc, a Last Night On Earth egy Beatles-parafrázis. Mit mondjunk erre. Ez van. Két igazán húzós rockszám van a lemezen, az Eat Jesus Nowhere és a Horseshoes And Handgrenades, a többi dalból hiányzik az igazi düh.
 
Az mindenképpen értékelhető a lemezen, hogy a 18 tétel változatos összképet mutat, a pop-punktól a surf-beat-féle hullámlovagláson és a szentimentális balladákon át a latino-témákig van itt minden, mint egy amerikai gimi folyosóján lévő öltözőszekrényben.
A Green Day afféle rajzfilm-pop, a zenekar akkor került a helyére, amikor feltűnt a Simpson mozifilmben, és elsüllyedtek Amerika kertvárosi mocsarában.