Jó szórakozást! - áll a Mu színház honlapján a Gaia című előadásról szóló rövid ismertető alatt. Ezen azért lehet mosolyogni. A jó szórakozásról egy Disney családi mozi, vagy mondjuk egy musical jut eszünkbe. Gergye Krisztián lélekboncoló előadásai általában túlságosan groteszkek, és túlságosan mélyre ásnak ahhoz, hogy az ember szimplán csak jól szórakozzon rajtuk.

Bár tény, hogy a Gaia című előadásban bőven volt humor, de azért ez nem az a vegytiszta örömforrás, hanem egy annál sokkal karcosabb élmény. Valami olyasmi, mint amit akkor érez az ember, ha azt látja, hogy valaki édesen babusgat egy rongybabát, majd egy hirtelen mozdulattal ketté szeli azt egy baltával. Tárnok Marica, az előadás egyik rendezője és főszereplője épp így tesz.

Gergye Krisztián - aki tőle nem meglepő módon egy mitológiai figurát állít a középpontba - állandó alkotótársára, Tárnok Maricára a földanya, az ősasszony szerepét osztja. Talán nem sértő, ha azt mondjuk - hiszen Gergye is látványosan és egyértelműen Tárnok Marica külső megjelenését felhasználva komponálja meg az előadást -, igencsak testhezálló a szerep. Nem valószínű, hogy van ember a nézők sorában, akinek ne jutna eszébe erről az óriásnőről a női termékenység ikonikus figurája, a Willendorfi Vénusz. Nem nehéz őt beleképzelni az ürességet megtermékenyítő, világot szülő mitikus alak szerepébe.

Az előadás legelején a sötét színpadon vibráló fény gyúlik zakatoló, berregő hanggal kísérve, mintha valahol a színfalak mögött egy generátor, vagy egy mozigép indulna be. A sötétből, a Semmiből megszületik a Valami, üzembe helyeződik az Élet, peregni kezd a világtörténelem filmje. Hamarosan meg is jelenik a teremtő asszonyi erő (Tárnok Marica), és kisvártatva hol kíntól eltorzult arccal ordítva, hol - mintha csiklandoznák - kacarászva megszül számtalan érdekes tárgyat. Hatalmas fekete szoknyája alól sorra veszi elő őket. Némelyiket vállrándítva hajítja messzire, egy másikat óvón helyez le maga elé. Majd elkezd velük játszani, összepárosítja, , rendszerré szervezi őket, értelmet ad nekik és selejtez. Erre példa a már említett baltával kivégzett rongybaba szomorú esete
.

A már méreteinél fogva is ijesztő, kiszámíthatatlan despota istenség azonban nem egyértelműen uralja világát. Bár ő az Egy, amiből minden kiindul, de mint, ahogy ő maga is mondja, nincs forma, amelyben örökre megmaradna az egyszerűség, az egyből mindig lesz három, a háromból öt, és így tovább. Az ősegész részeire esik szét - egyszer volt, hol nem volt.

Az előadás visszatérő motívuma, a történetmesélés képtelensége. Gaia dörgedelmes hangon jelenti be az előadás elején, hogy most pedig egy nem túl szép, de annál szenvedélyesebb mesét mesél el, ám nem sokkal később kiderül, ellopták tőle a mesét. Amikor belekezdene, csak odáig jut, hogy egyszer volt, hol nem volt, majd darabjaira szedve a népmesei frázist, kétségbeesetten cserélgeti benne az alkotóelemeket - nem, volt, egyszer, hol -, mégsem tud kijutni a szavak labirintusából.

Az erőviszonyokat az előadás másik főszereplője, a Gresó Nikoletta által megformált rejtélyes fekete ruhás figura is összekuszálja. Hol háttérből irányító árnyék, sötét hatalom. Hol arctalan szolga. Egyszer ellenpont, másszor hasonmás. Arcát nem látjuk, tetőtől talpig feketében van. Egyik kezén, fekete kesztyűjének ujjai végéről, fekete zsinórok lógnak le. Adódik az asszociáció: egy marionett báb zsinórjai. Az viszont már kérdés marad, hogy vajon ő irányította-e a bábot, amely elvágta zsinórjait, vagy ő maga volt a báb, csak már megszabadult kötöttségeitől.

Ahogy Gergye előadásaiban ez lenni szokott nem egyféle értelmezési lehetőség van szájba rágva, a jelentések lehetőségei folyamatosan mozgásban vannak. Így a sötét figuráról egyaránt el tudjuk képzelni, hogy bábja feletti hatalmától megfosztott lény, és azt is, hogy egy felettes erőtől megszabadult báb. Ő az, aki bilit tesz a női monstrum hátsója alá, és szintén ő az, aki cilinderben, frakkban - vőlegénynek öltözött Halálként - viszi táncba azt.

Ugyanígy Tárnok Marica karaktere is percről percre változik. Az előadás során tulajdonképpen - a különböző kultúrköröket idéző bábok, maszkok és az ötletes bábtechnikai megoldások mellett - az ő átlényegülései kötik le leginkább a nézőt. Artikulálatlan hangokkal kommunikáló őserő, menyasszonyi ruhába öltöztetett szertelen csitri, Marilyn Monroe számra vonagló, neccharisnyás díva-karikatúra, saját mondandójába belezavarodott gyerek, vagy a közönséget provokáló önelégült perszóna. Jelenlétével uralni tudja a teljes színházi teret, de képes eltűnni egy aprócska marionettbáb mögött. Míg irányítása alatt a bábok szinte lelket kapnak, élővé válnak, addig saját testét élettelen bábként tudja használni. Amint fekete szoknyáját fejére borítva, testét kitakarva kacag, a nézőnek az az érzése támad, hogy nem is egy embert lát, hanem egy rázkódó, hahotázó, bizarr kinézetű húsdarabot. Máskor csípőtől lefelé "tünteti el" testrészeit. Hasát "felpakolja" a neki csípőig érő emelvényre, és mint egy lábatlan kejfeljancsi imbolyog jobbra-balra, ha meglökik.

Az előadás végén a két emberfeletti, mitikus alakok mellett megérkezik a "Világba" egy földi halandó is. Tárnok Marica és Gresó Nikoletta - szivacsvégtagokból és vörös parókából létrehoz egy új teremtményt, amely, színes labdákat "szül". A szivacsnő lábai közül kiömlő gömbök szanaszét gurulnak a térben, mely ettől olyanná válik mint egy rumlis gyerekszoba. A labdák között egy apró marionettbáb lépdel, a Tárnok Marica által mozgatott piciny lény óvatosan lépdel, egykedvűen belerúg egy-egy labdába, majd leül, fejét a lábai közé ejti. A színpad besötétedik, csak ezt a bábot világítja meg egy vékony fénypászma. Nem mozdul. csüggedt, tanácstalan és magányos. Íme, az ember.