Sokfele bolygott és hosszan hányódott férfiúról szól a TÁP múzsája is. Sőt, nemcsak szól, hanem dalol, rappel, a zord hullámok mellett lemezeken lovagol. A többezer éves eposz mai varieté olvasata – részvétel lehetőleg koktéllal a kézben!

A TÁP Színház nem vesz el a kalandok sorából, Odüsszeusz útját nem lehet pikk-pakk elintézni – az alkotóközösség a rap, hip-hop élőzene és -tánccal mégis olyan formát talált az eposz színpadra való alkalmazásához, hogy csak olykor tűnik hosszúnak a történet. 

Az egyes énekek főszereplői egytől-egyig csodált és szeretett fiatal színészeink, trendi, mondjuk hajtogatott hajócska-mintákkal feldobott kapucnis pulcsiba, hullám-csíkokkal díszített szoknyákba öltöztetve. Az eredeti klasszikus szöveg dallamos refrének, hip-hop monológok és rap-vetélkedők formájában „másznak” a fülekbe, miközben egy kivetítőn pontosabban is követhető a Homérosz-rajongók által. 

A TÁP azonban nemcsak egy trendi „varieté”-csomagolással dobja fel az iskolában oly kínkeservvel bemagolt klasszikust: átértelmez szerepeket, maira fordítja az eposzi eszköztárat, a szó szoros értelmében humort csempész a sorok közé, azok szlenges átiratával. 

Odüsszeusz Mc. Busa megformálásában valóban Odüsszeusz mai megfelelője, aki a szóbeli ügyességet leginkább szájdob-technikai tudásával képes érzékeltetni, bosszút forraló nemes fiának mai változata pedig egy dühödt kamasz, aki kongázás közben szórja átkait anyja új kérőire, monomán fenyegető leveleket fogalmazva, miközben az anya, Pénelopé opera-áriákkal várja haza a tér másik felében hányódó férjét. 

Külön „sztárvendég” az idei debreceni Alternatív Színházi Szemle válogatója, Karsai György, aki mesélőként valódi csónakon behajózva kezd a történet fonalába, hogy az események közepén videóképernyőn, mintegy David Attenborough-alteregót csavarja el Therrésziász vakságának mítoszáról tartott hosszas előadását a bulizni vágyó új generáció. Karikírozva van itt nemcsak maga a mítosz, az európai „kulturális örökség”, de a klasszikusokra, a tárgyi tudásra alapozott nevelési ambíciók, technikák összessége is. 

Az öltözékek és a vetítésekkel, fényhatásokkal show-szerűen megkomponált látvány mellett helyet kaptak a cselekményben olyan elemek is, amelyek lazítják, megtörik a zenei anyag énekről-énekre való linearitását: slap-stick jelenetek, break-dance-verseny, szöveg-átiratok, sőt, színház a színházban – egy öntudatos, „klasszikus” magyar rocker felléptetése – továbbá a „parti” végén színes labdák a nézőtéren... 

Ilyen módon a koncertszínház reflektál a régi és az új hagyományozási technikákra. Ezek korunkban a szubkultúrák és a média segítségével nem pusztán a szövegre, hanem egy újfajta szóbeliségre hagyatkoznak, mégis épp a szöveg, akár egy klasszikus tartalmát hozzák közelebb, teszik megemészthetővé, maradandó közösségi élménnyé a mindenkori néző számára. Valahogy így szórakozunk ma. Ez a szórakoztató aspektus pedig már csak azért sem rosszalható megközelítés, mert Odüsszeusz története régen is úgymond kikapcsolódás volt – tévésorozatok és partik helyett. 

Minden redundanciája, egyenetlensége ellenére közönségsiker az este, hiszen egy bulin sem szokás számon kérni a gyengébb trackeket: egy az egyben emlékezünk az élményre, hogy „milyen jó fej volt az Odüsszeusz” vagy hogy „tök jó nő ez a Kirké...”, és dúdoljuk a fülbemászó sorokat: „Férfiúról szólj...”