1920. június 4-én, budapesti idő szerint 16:32-kor, a versailles-i kastély Nagy-Trianon palotájának tükörtermében Magyarország és az antant aláírta a békediktátumot. Az első világháborúnak a mustárgáz alkalmazása mellett e békediktátum volt az egyik legnagyobb szégyene.
A trianoni diktátum a világtörténelem egyik legigazságtalanabb békekötése volt. 3,3 millió határon kívül rekedt magyar honfitársunkat nem kérdezték meg, hogy hol szeretnének élni, miközben a képmutató Nyugat oly' annyira szeret hivatkozni az önrendelkezés jogára.
Az álszent nyugati demokráciák valójában a szédületes magyar fejlődést akarták megakadályozni, azt, hogy hatalmi erőtér alakuljon ki Közép-Európában. Ne feledjük: Budapest mai ésszel felfoghatatlan fejlődése, a boldog békeidők káprázatos ipari és mezőgazdasági sikerei konkurenciát jelentettek Nyugat-Európa számára.
És persze, nemcsak színmagyar területeket vettek el, de az emlékezés jogát is. A mai napig lefasisztázzák azt - és nemcsak Slota - aki felemlegeti, hogy igazságtalan béke született Trianonban, számosan vannak, akik szeretik összekötni az elszakított családok fájdalmát a háborús bűnökkel, pedig e két dolog között nincs közvetlen kapcsolat. A Trianonról szóló diskurzust nem lehet megúszni. Nem akarta megúszni sem Babits, sem Kosztolányi, sem Juhász Gyula, sem József Attila. Ismerjük e témában írt verseiket.
Amikor Pozsonyban, egykori koronázó városunkban számos nyelven kiírják az étlapra a menüt, csak magyarul nem, amikor Kolozsváron a magyarok építette műemlék házak emléktábláira csak magyar nyelven nem akarják kitenni, hogy kik építették az adott házat, akkor azt kell gondoljuk: nem a magyarok fenyegetnek Trianon-mumussal, hanem a környékbeli országok politikusai sértik meg nap, mint nap az emberi jogokat.
Nehéz érzelmektől mentesen beszélni e témáról, már pedig nem marad más mint, hogy megpróbáljunk Márai Sándor eleganciájával, tartásával emlékezni.
