2002-ben Eminem kezelte a pop vurstlijának indítógombját, csak az ő számaira (Without Me, Cleanin Out My Closet, stb.) indult be az óriáskerék. Aztán ahogy a vurstlikkal lenni szokott, a piac melletti térről valakik tovább vitték egy következő faluba.

A 2009-es Relapse jobb, mint az Encore, mégsincs bennük annyi szufla, mint az első három lemezben, annak ellenére, hogy megint csak egy sztárcsapat (Dr. Dre, Trevor Lawrence, Mark Batson, Dawaun Parker, Doc Ish) dolgozott azon, hogy Em ne nyugtatókkal indítsa és zárja a napjait, hanem napernyős koktélokkal. Sőt, a nála már sokkal népszerűbb patronáltja, a bárgyú képű 50 Cent is „teleköpködi a mikrofont”.
A lemez nem mutat előrelépést, készülhetett volna 2002-ben is, Em ugyanazt a melodikus vásári kikiáltó hiphopot tolja, amit a korábbi lemezein már megszokott west-coast-os gitárszólók tupíroznak fel. Bár az albumra ragasztott matrica a We Made You-t, a 3 a.m.&Beautifult ajánlja, azért a legjobb szám mégis a Dr. Dree-vel és 50 Centtel előadott Crack A Bottle.
A lemez szerencsére nem akar olyan fickós lenni, mint a korábbiak, kevesebb a gépfegyver zaja, a földre hulló töltényhüvelyek neszezése, kevesebb az arcoskodás. Viszont megmaradt Eminem gunyoros hangvétele, akkor is, ha a lemez jobban emlékeztet a kesergőkre, mint a Rátóti Humorfesztiválra.
Eminemet e sorok írója 2003-ban látta Párizsban, a Bercy stadionban, akkor a sápadt arcú rapper volt a pop királya. Ha tíz perccel tovább tart a koncert, darabjaira hull szét a teltházas stadion a lelátókon és a küzdőtéren az egy ritmusra ugráló joggingos dealerek-nek, és elővárosi kocsigyújtogatóknak köszönhetően.
A lemezzel az a legnagyobb baj, hogy detroiti MC-nk kispórolta a kreatív impulzusokat, nincs a Relapse-on semmi meglepő, bármelyik műkedvelő absztrakt hiphop banda izgalmasabb műsort szolgáltat. A nyugtatók nagyon lelassították a mestert, pedig mi nem aludni szerettünk volna, hanem pörögni.
Relapse
Universal
76 perc 20 szám