A hatvanas évek több szempontból is irigykedésre adhatnak okot a ma generációjának: az egyik, és talán legfontosabb ilyen ok a rendkívül jó zene. A másik pedig az az izgalom, amelyet a bűnös, tiltott, ártalmas, „mételyező” kalózrádiók hallgatásakor érezhettek a hallgatók. A Rockhajó tökéletesen visszaadja a korszak hangulatát, és roppant szórakoztató is.

1966-ot írunk, mikor már a rockzene útjára eredt, ám a BBC csupán napi 45 percet sugároz rock-és popzenét. Ám vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy a zeneszeretők többet kapjanak a jóból: az akkoriban kialakuló kalózrádiók - mint a címszereplő Rockhajó is - ellenszegülnek kormánnyal, jogszabályokkal, rendeletekkel - és még a tengerrel is.
A Rockhajó Dj-i a hajón élnek afféle hippi kommunaként. Ezek a srácok nap mint nap keményen tolják a rockot, természetesen szerelemből, mi több, őrületből, komoly elhivatottságból. A kormány ugyanakkor mindent megtesz annak érdekében, hogy elhallgattassa a kártékony adókat - akár életek árán is.

A nemzetközi vizeken, 24 órában sugárzó állomásról szóló történet tulajdonképpen csak a kerete azoknak a zseniális - főleg humoros - dialógusoknak, remek jeleneteknek, az egyes karakterek sajátos életrekeltésének, amelyek a rendező, Richard Curtis korábbi filmjeinek (Négy esküvő és egy temetés, Bridget Jones naplója, Notting Hill, Igazából szerelem) is védjegyévé váltak - az Igazából szerelem szentimentális humorát pedig most ötvözi egy komolyabb mondanivalóval, igaz, talán ettől a mondanivalótól válik kissé pátoszossá film legvége. Ugyanakkor még ekkor is tartja magát az eredeti koncepcióhoz (a bájos humorhoz), és mivel nagyjából a stáblistáig széles vigyor ül arcunkon, egyetlen rossz szavunk sem lehet, mert a film nagyon-nagyon szerethető, úgy, ahogy van.


Adott eleve egy remek helyszín - a tenger közepe, valamint az azon ringó hajó, amelyen a csapat éli mindennapjait: focizik, eszik, piál, és legfőképpen szexel. Sokat szexel. Rengeteget szexel.
Mindeközben pedig olyan szenzációs slágerek csendülnek fel, mint a „Father and Son” Cat Stevens-től, a „Let's Dance”, David Bowie-tól, a „These Arms of Mine" Otis Redding-től, vagy az „I Feel Free” a Cream-től. A zenei palettán egyetlenegy kakukktojás van, akinek jelenléte kicsit furcsa az egyébként lehengerlő listán: ő nem más, mint Duffy, de tulajdonképpen ez is csak ízlés kérdése.

A szereposztásban azonban nincs hiba: Philip Seymour Hoffman (aki „Bárót” alakítja) már bebizonyította, kiváló tehetségű színész (legutóbb például a Kételyben, de a Capote című filmben aztán pláne). Persze, azt is tudtuk, vicces fiú is tud lenni (Derült égből Polly), itt aztán tényleg mindent beleadott.
Ahogyan az Igazából szerelem sztárja, Bill Nighty, azaz Quentin - aki itt a hajó tulajdonosa - is ugyanezt mondhatja el magáról.
Nos, és a további szereplők: a szexmániás Dr. Dave (Nick Frost); a nagyon menő Gavin (Rhys Ifans, aki a Notting Hill-ben nem volt olyan menő: emlékszünk az imádnivaló alsógyatyás lúzerre, Spike-ra?), a reménytelenül romantikus Simon (Chris O'Dowd), a nagyon nem kúl Angus (Rhys Darby) és Bob (Ralph Brown) a nagyszakállú, csendes hippi, akinek aztán nagy szerep jut még később. És ne feledkezzünk meg a leszbikus szakácsnőről (Katherine Parkinson), valamint a főszereplőről, a sármos, még éppen csak hogy kezdő színészről, Tom Sturridge-ről (Carl), akit anyja a hajóra küld, hogy leszokjon a füvezésről (micsoda vicc!), és aki aztán e hajón éli meg mind zenei, mind szexuális ébredését (ahogy persze a hatvanas években ez az élmény majdnem mindenki számára a rockzenével volt összefüggésben).


A kulturális forradalmat előbb leverő, majd a csatát mégis hamar elvesztő kormány elnökét, Dormandy-t Kenneth Branagh alakítja; a konzervatív, jól fésült, szinte elmeháborodott, a kalózhajókat mindenáron kinyírni akaró férfi első embere stílusosan „Brocky” (Jack Davenport, az fimben a karakter eredeti neve Twatt) névre hallgat.

A filmben, könnyed és vicces hangvétele ellenére súlyos, elgondolkodtató mondatok is elhangzanak, mint például a „a kormány ki nem állhatja a szabad embereket”, és ugyanígy talányos és megmosolyogtató az a csaknem nyegyven évvel ezelőtti vízió, miszerint „egy szép napon majd a rádióban is elhangozhat a b-betűs szó” (angolul ugyebár az f-betűs szó).
A Rockhajóban persze nagyon szép jeleneteket is láthatunk: a süllyedő hajón a vízben úszkáló bakeliteket megmenekítő Bob és Carl jelenete mindenki számára emlékezetes marad. És ne feledkezzünk meg a vicces táncjelenetekről, koreográfiákról sem, amelyek ugyan meghökkentőek lehetnek elsőre egy esetleg röhögőgörcsbe fulladt jelenet után, de garantáljuk, a nevetést ekkor sem lehet abbahagyni majd.

A Rockhajó tehát bővelkedik sok-sok jó és poénos jelenetben, és bár a film vége ugyan egy kicsit túlzásnak tűnhet, de ha van humorunk, akkor gond nem lehet. Könnyű szívvel adunk tízből tíz pontot a Rockhajónak, mert ilyen vígjátékot ötévente, ha egyszer sodor partra a víz.