...legalább is ezt gondoltuk, mikor tavaly a Youtube-on felbukkant ez a roppant tehetséges, egyszerre Tenori-on-on és zongorán egyaránt játszó énekesnő. Ám friss lemezét hallgatva erről mégsincs szó.

A 25 éves énekesnőre hamar felkapta a fejét a zeneipar, mikor megnyerte a BBC 2009 legjobb hangjának járó díját, a Florence and the Machine-nal együtt pedig megkapta a BRIT Critics Choice - díjat.
2008 végén, Little Boots internetes szereplése után mindenki izgatottan kezdte figyelni a körülötte zajló eseményeket, amelyek idén nyáron révbe értek, és megszületett Hands című albuma.
A lemez kézhezvétele után egy dolgot bizton állíthatunk: a Lily Allen-éra korántsincs nincs leáldozóban - mivel a popzene színterén a kis csizmás hölgyemény nem éppen felejthetetlen művet tett le az asztalra. És még kevésbé jellemezhetjük a 25 éves dívát a Roisín Murphy utódja - elnevezéssel, annak ellenére, hogy sokáig erről ment a susmus.
A lemez színtiszta diszkó - a popzene műfajának egyébként igen izgalmas és színes területén nehéz jót alkotni, de nem lehetetlen. És bár Little Boots mellett egy vérprofi csapat sorakozik fel, valahogy mégiscsak messzire elúszik a semmitmondó tucatzenék vizein.
A 12 dalt tartalmazó albumról alapvetően mondhatunk pozitívumokat is, így például azt, hogy maga a zene igényesen kevert, olykor izgalmas effektekkel tűzdelt pop. Sajnos azonban az ének esetében izgalomról szó sincs. Még akkor sem, amikor az első, New In Town felcsendülése után azt hisszük, a lemez ezt a szintet talán majd tartja. De nem.
A további dalok korántsem slágergyanúsak, inkább lagymatag, semmitmondó, üres és buta dallamvilágról tanúskodnak. Ezt érezzük mind az Earthquaqe, mind a Click és a Stuck On Repeat esetében is.
Érthető ugyan a lemez szellemisége -Have Fun, vagyis érezd jól magad- de nem érezzük jól magunkat, hanem egyszerűen unatkozunk. A cukormázzal bevont, szintis egyvelegek közül esetleg kiemelhető a Timbaland nevével fémjelzett Remedy, valamint a némi bravúrt tartalmazó, kreatívabb, ismert nóta, a Meddle.
Ám továbbléptetve jön a Ghost, ami sajnos szintén lebeg az éterben mindenféle dinamika és tartalom nélkül.
A minimalista Mathematics-nál csak a Symmetry hallgathatatlanabb, melyben egyébként Philip Oakey (Human League) is közreműködik, de még ez sem dob sokat a korong élvezhetőségén. Little Boots még némi Erasure-hangzással (szintikkel, miegymással) is próbálkozik, de így is olyan egyszerű az anyag, mint a tök. A lemez három dalánál már nagyon immunisak vagyunk a zenére, de szerencsére a True Into My Heart és a Hearts Collide mérsékeltebb, lágyabb, a Brakes izgalmasabb mint az összes többi - de sajnos összességében a lemez nem üti meg a popzenével szemben támasztott alapvető követelmények mércéjét.
Vártunk volna kevéske zongora-szólót vagy ne adj' Isten némi Tenori-On-turpisságot, de semmi. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy ha Little Boots maradni akar a pályán, akkor erősítenie kell a
„két kézzel két hangszeren játszom, dalokat, szövegeket írok és még énekelek is” -vonalat, azaz az élő koncerteket, mert az album mögött egy sokkal tehetségesebb énekesnő áll, mint ami a látszat.