A Battle for the Sun energikus, dinamikus, és lényegében pozitív hangvételű korong. Sem több, sem kevesebb annál, mint amit eddig is megszokhattunk a zenekartól, és ez pont így jó.
Brian Molko a lemezről azt mondta: "Ez az album arról szól, válaszd az életet, lépj ki a sötétből és lépj a fénybe. Nem feltétlenül kell, hogy hátat fordíts a sötétségnek, mivel létezik - egy része annak, ami vagy." Ezt a szemléletet pedig valóban nagyon érezni az albumon, még akkor is, ha továbbra is tartja magát sajátos hangzásvilágához. A Battle for the Sun ugyanakkor fényes, emelkedett és korántsem depressziós.
Molko kedvenc száma a Speak in Tongues. Nekünk nem ez a kedvencünk, no nem azért mert, rossz dal, sőt. A hatodik stúdióalbumról ugyanis nehezen választunk kedvencet a bőség zavarában. A néhány halványabb szám (mint például szerintünk pont Molko kedvence, vagy a Bright Lights) kivételével az album nyolcvan százalékban megérintő szövegeivel, dallamos refrénekkel és izgalmas gitártémákkal pont olyan zseniális, mint amit a Meds, vagy a Without You i'm Nothing - igaz, e lemezről hiányoznak a mélabús, túlcsordulóan szerelmes és nagyon szomorú balladák, de sebaj, mert a korongtól mindent megkapunk, amire szükségünk van.
A Battle for the Sun nyitódala (Kitty Litter) már önmagában egy hatalmas energiabomba. "I need a change of skin" - énekli Molko, és azonnal magunk előtt látjuk az élő koncertet, amin ezt majd kiválóan lehet énekelni többedmagunkkal egyetemben. A legtöbb dal dinamikus, erős, húz magával és refrénjeik nagy része roppant fülbemászó - és ez köszönhető a néha már-már bután egyszerűnek tűnő, ám annál mégis jóval tartalmasabb, remek szövegeknek is, lásd a címadó Battle for the Sun esetét, amelyben sok-sok ismétléssel nyomatékosítják a mondanivalót ("...Gun, gun, gun, gun, gun, gun. No fun, you, you, you, you, you are a cheap and nasty fake, fake, fake, fake, fake, fake, fake. And I, I, I, I, I am the bones you couldnt break, break, break, break, break, break, break...").
Ugyan több esetben talán kicsit túlspilázza Molko a szenvelgést, a dalok végi nyújtásokat, de szerencsére ezt kompenzálja a közben hallható számos jó téma és dallam. A For What it's Worth című dalt kinevezhetjük kedvencnek; a nem túl ötletes klip ellenére a dal erőteljes, dühös és nagyon rendben van.
A Devils in the Details jelenti a lemez "kiállását", és a szomorkásabb dal azt mutatja, azért a sötét világ mégsem intett végleg búcsút Molkóéktól. A The Never-Ending Why nagyon erős és szintén komorabb hangvételű nóta és ez esetben kihallható Forrest kreatív, játékos dobtechnikája. A Julien című dalba némi hegedű is belekeveredett, szintén egy kis kórussal megspékelve.
A lemez második felében picit lelassul, és halmozódnak a szomorúbb hangvételű dalok: A szép Happy You’re Gone amolyan szakítós szám lehet, majd jön a Breath Underwater, és a Come Undone - mindkettőben remek gitár-témák csendülnek fel. Jó döntés volt utoljára hagyni a Kings of Medicine-t, így még utoljára magával ránt az erő.
Remek kis gitárriffek, refrének, vokálok színesítik a lemezt, és az ember minél többet hallgatja, annál inkább beleszeret. Akárhogy is, nem tudunk semmi rosszat mondani az új lemezre, és bár a zenekar kapott egy apróbb vérfrissítést, mégiscsak ugyanaz a megszokott, klasszikus Placebo-hangzás jellemzi a lemezt, mint amit eddig sem untunk meg az elmúlt 15 év alatt. És nyilvánvalóan az sem fog csalódni (vagy legalábbis nem nagy mértékben), aki valamilyen újdonságra számított, hiszen a Battle for the Sun tényleg hibátlan.
