Megjelent Márai Sándor 1949-es A teljes napló című könyve, és újra csak eszünkbe jutott: nagyon hiányzik Márai, halála óta nincs akihez mérni tudnánk magunkat, a mindenséggel pedig nehéz mit kezdeni, így maradnak a könyvek, maradnak többek között Márai naplói.

Márait olvasni olyan, mint amikor az ember kamaszként a legkedvesebb gimnáziumi tanárjához fordul, az egyetlen felnőtthöz, aki megérti. Az ún. Márai-viszony persze nem tanár-diák kapcsolat, nincs alá-fölé rendelés, nem nyom barackot a fejünke, nem is érezzük magunkat úgy, mint a megszeppent, nyurga kamasz, amint bámulja a tanáriban az akváriumi halakat, míg a tanár úr a naplóval piszmog. A tanár naplója más: abban osztályzatok vannak. Márai nem oszt ki osztályzatokat, véleménye viszont van. Az is egy vélemény, hogy 1948. augusztus 31-én családjával elhagyta 
az országot. 

A naplóírás – Márai szavait kölcsönvéve - „az irodalom láthatatlan élete”. Az emigrációban ez az élet nemhogy láthatatlan, de szinte nincs is. Márai  azt hitte, hogy ki fog törni a III. világháború, de ettől eltekintve zavarbaejtő éleslátással mutatott rá a „bolsevista pokol” azaz Magyarországnak viszonyrendszereire. Márai már 1949 elején megfogalmazta az egyesült Európa éthoszát. „Európa menthetetlenül tönkre megy, ha nem törlik el a vámhatárokat és ha nem csinálnak közös pénzt…”

Az 1949-es naplóban több az „irodalmi olvasónapló”, mint a korábbi kötetekben, persze, fél éve már távol volt hazájától, másfajta ingerek érték Itáliában - több költői képet és tájleírást használ, mint a korábbi naplókban. „Mégis, ez a város már nem Európa. Ez már a feltétlen Dél.” Gyönyörű.
Számos reflexiót olvashatunk nagy írók itáliai utazásairól, érthető, hogy ebben a viszonyrendszerben is megpróbálja értelmezni magát, majd azon elmélkedik, hogy Goethe vajon miért utálta annyira Dantét.

Amellett, hogy regényelmélettel és művészettörténeti esszébetétetekkel kényezteti az olvasót a szerző, a szájukba helyez desszert gyanánt egy-egy bölcsességet is: „Az élet igazi nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek, hanem türelemjátékok.” 

Persze, e nagyszerű szövegekben is ott van az emberi esetlegesség, de ezzel együtt csak még szerethetőbb Márai. Tudjuk, hogy Tamási Áronnal írattak egy őt lejárató cikket, majd Márai a naplójában alaposan leszólja a Zöld ág című Tamási-regényt. Mindezen túl Márai naplói a világirodalom megkerülhetetlenül fontos dokumentumai, melyek a hazaszeretet és a humanista gondolkodás példaadó tanulságtételei. 

Márai alig vitt magával tárgyakat az emigrációba, ezért aztán elérzékenyülve beszél a Waterman töltőtolláról, amit húsz évig használt, de az egyik költözés alkalmával elveszített. Mindig vele volt egy feszület is, amit a bombázások végén emelt le egy budai óvóhely faláról.

Márai nem akart nemzeti szent lenni, de voltak gondolatai, melyeket nekünk, magyaroknak, szánt. Megállapítja: „Förtelmesek vagyunk mi magyarok, otthon és külföldön, zsidóban, keresztényben, nyilasban és bolsiban, förtelmesek. Az emberszabású magyar talán csak Jókai regényeiben él.”