Aranytárgyakra bukkant egy szerb szőlősgazda árokásás közben a bánáti Nagyszentmiklós (ma Sannicolau Mare, Románia) határában kétszáztíz éve, 1799. július 3-án. A ma nagyszentmiklósi kincs néven ismert páratlan leletről két évszázad alatt könyvtárakat írtak, de még mindig nem tisztázódott megnyugtatóan: ki, hol, mikor készítette, ki volt a gazdája és ki, mikor és miért rejtette el?
A korsókat, tálakat, poharakat először egy görög gyapjúkereskedő vásárolta meg, aki Pesten kívánt szerzeményén túladni. Mivel az aranyra igényt tartott az a földesúr is, akinek birtokán előkerült, az ügy a pesti városbíró, Boráros János elé került. Ő összegyűjtötte a tárgyakat, de a lelet valamennyi darabját már nem sikerült megmentenie. (A mai Boráros téren álló emlékoszlop tetején látható az egyik bikafejes csésze kőből faragott, nagyított mása.) A leltárban szerepelt egy aranyrúd is, amelyet állítólag töredékek beolvasztásából nyertek, néhány edény elkallódott és néhány kisebb tárgyat a megtaláló rejtett el, illetve olvasztott be.
Ahogy az a magyar kincsekkel abban az időben történni szokott, ez a lelet is Bécsben kötött ki: I. Ferenc utasítására a császári és királyi Régiségtárba került, ma a bécsi Kunsthistorisches Múzeumban őrzik. A lelet 23 darabból áll, összsúlya meghaladja a tíz kilót, akad köztük korsó, füles edény, tálka, pohár, kehely. A tárgyak többféle műhelyből származnak, és többféle felirat díszíti őket - görög, görög betűs török, török rovásírás, megfejtetlen írás, sőt még értelem nélküli rajz is.
A kutatók először a feliratokból próbálták megoldani a rejtélyt, később történeti szempontokat is figyelembe vettek, majd a régészeti-művészettörténeti megközelítés kapott hangsúlyt. Abban megegyezés látszik kialakulni, hogy a kincs keletkezése a 8-10. század közé tehető és hogy nem sírleletről, hanem hosszabb idő alatt összeállt, összeállított kincsről van szó.
Az első feltevés szerint a kincs a 9. században a területet birtokló dunai bolgárokhoz köthető. Ezen elmélet kidolgozói ugyan nagyszerű tudósok, de a Kárpát-medence történetében és régészetében járatlanok voltak, ráadásul hasonló lelet sem a középkori Bulgária, sem az Alföld területéről nem került elő. László Gyula elmélete szerint a 10. századi honfoglalóké volt a kincs, amelyet ő két részre bontott: a fejedelem és a fejedelemasszony készletére. Ugyanakkor a lelet díszítése nagyban eltér a honfoglalás kori leletekétől és ábrázolásmódja is idegen ezektől.
A harmadik elmélet a 8. századi avar eredet mellett érvel, erre utal az edénytípusok analógiája, ornamentikája. A lelet az avarok szállásterületén került elő, nekik volt elkészítéséhez szakértelmük és aranyuk (amit Bizánctól kaptak adó fejében). A feltételezés szerint a tárgyakat hosszú idő alatt állították össze, majd a frank és bolgár támadások elől rejtették el, de tulajdonosa már nem tudta ismét birtokba venni őket. Legújabban radiokarbon izotópos vizsgálat igazolta, hogy a lelőhelyen az újkori talaj alatti szint a 8. századból származik, ami újabb érv a későavar kori eredet mellett.
A számos bizonytalansággal övezett kincset először 1884-ben állították ki Magyarországon, majd a Magyar Nemzeti Múzeum alapításának 200. évfordulóján, 2002-ben volt ismét látható Budapesten.
