Minden kornak megvan a saját technikája, minden technikának saját szerzője – minden szerzőnek jogi védelme. Így fejlődött az emberiség… Valóban? Ilyen egyszerű? Majdnem. Kellett azért más fejlődés is - a kulturális javak termelésének és fogyasztásának (ez utóbbit el szokták felejteni) tömegessé válása.
A tömeges reprodukciós/többszörözési technikák térnyerése is át- és átformálta a szerzői jogot – vagyis annak megoldásait (a lényegi filozófia minimális változásával). Ahogy a nyomdatechnika és a kellő méretű publikum egymásra talált, a szerző védelme mellett a műbe (annak terjesztésébe) befektető kiadó is megkapta a jogi védelmet. A zenében a hangrögzítés és sokszorozás (hanglemez) jelentette ugyanezt - a hangfelvétel-előállító védelmét. A film nem hozott újdonságot ebben a struktúrában, - a producert ugyan nem kiadónak, hanem filmelőállítónak hívják - hacsak nem azt, hogy az ő invesztíciója a legnagyobb, miközben a szerzőség „közös”.A publikum és a művek megszaporodása létrehozta a közös jogkezelés intézményét, amely lehetőséget ad arra, hogy a felhasználó (pl. média) a nyilvánosságra hozott (megjelent) zeneművet játssza (hozzáférhetővé tegye), utólagos fizetés ellenében. Míg a zenészek létrehozták ezt az intézményt, addig a filmesek saját műveiket (persze sokkal kevesebb volt) egyedileg is menedzselhetőnek ítélték (és ítélik), a felhasználásokat egyedi engedélyhez (felhasználási szerződéshez) kötik. Ez a megoldás egyszerre védi a szerzőt és a filmelőállítót, akik egymás nélkül nem tudják a felhasználást engedélyezni.
Az angolszász szerzői jogban általános, hogy a szerzők vagyoni jogait „kivásárolják” a producerek, s utána ők egyedül döntenek a felhasználásról. Az európai jogban ilyen kivásárlás nincs, jóllehet a rendező nehezen tagadhatja meg a felhasználást, de vagyoni igénye folyamatos. Ez volt / van a helyzet a televíziók világában. De mi történik korunk legnagyobb kihívásának, az internetnek a terjedésével?
A modell első ránézésre rugalmatlannak tűnik! Egyáltalán applikálható? A válasz egyértelműen igen. Az első: az alapelvek változatlanok, az alkotót / befektetőt megilleti a mű fölötti rendelkezés joga, valamint a befektetett tőke/kockázat profittal történő megtérülésének joga. Aki ezeket a jogokat nem tartja tiszteletben és érvényesülésüket gátolja, az jogsértést követ el. Persze nem mindegy, milyen mértékben, passzívan vagy aktívan. Ezeket a felelősségi kategóriákat a jog különböző ágai differenciált elvárásokkal és szankciókkal rakja egy sajátos kataszterbe (amit a szerzői jogi iparágak túl lazának, az internetszolgáltatók fejlesztésellenesnek, a felhasználók egy része pedig egyszerűen hülyeségnek és kijátszandónak tart). A teljesség igénye nélkül: értesítési és eltávolítási eljárás, polgári jogi eltiltás, kártérítés, szerzői jogi intézkedés, információkérés, kárrendezés, és a legsúlyosabb, a büntetőeljárás.
Az egyik legkritikusabb pont: mi tartozzon védelem alá? Nos, erre a válasz: minden szerzői mű! Ugyanis a szerző/filmelőállító a saját védelméről lemondhat, alkotását maga vagy más útján terjesztheti, azt hozzáférhetővé teheti stb. Vagyis, ha mondjuk a Creative Commons jogi tartalmai szerint kívánja/engedi azt felhasználni, mondjuk a youtube-on, akkor ezt megteheti. Az viszont nem járja, hogy a tömeges méretű fájlcserélői hálózat a kultúra diverzifikációjára hivatkozva lopott filmeket csereberél. (Azt a legvérmesebb p2p guruk is elítélik, ha valaki a moziban lekamerázza a filmet, csak utána - a feltöltésnél - illan el az erkölcsi fenntartás. Mindeközben a p2p forgalom jelentős része úgynevezett .cam formátumban zajlik, akkor is, ha a „scene” ezt a minőséget elítéli. Persze a netezők is nézők/fogyasztók, akikre a filmiparnak tekintettel kell lennie és meg kell nyitnia számukra a netes hozzáférés legális útját. Ez azonban nem jogi kérdés, itt a jövő üzleti modelljéről van szó.
(a szerző a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület vezetőségének tagja, az ASVA elnöke)
