Korlátlan tartalom korlátlan ideig? Korlátozott tartalom korlátozott ideig? Track by track download? Előfizetés? Ingyenes, és tartsák el a hirdetők? Ilyen és hasonló kérdéseket tesznek föl az iparág képviselői, az érintett alkotók, de a témával elmélyültebben foglalkozó „civilek” is, mérlegelve a különböző megoldásokban rejlő lehetőségeket és buktatókat egyaránt.
A fizikai hordozókra épülő, hagyományos üzleti modell, a „készítsd el, gyártsd le, reklámozd, add el” egyre kevésbé működőképes, s a kereslet-kínálat, az eladók és vevők közötti korábbi egyensúlyi állapot jelentősen elbillent. Egyre több tartalom vált elérhetővé egyre több felhasználó számára, egyre könnyebben, gyorsabban, egyre jobb minőségben, s a felhasználók ehhez „pillanatok” alatt hozzászoktak, sőt, ma már el is várják ezt. Eközben a „populáris kultúra” hajlamossá vált megfeledkezni arról, hogy a szellemi termékeket létrehozó alkotók is rendelkeznek (jogos) elvárásokkal: munkájukért, alkotásaikért ellenszolgáltatáshoz, jövedelemhez szeretnének jutni. A „kultúra ingyenes terjesztése”, a „művészi önkifejezés”, az „önmagáért való alkotás” nagyszerű és hangzatos szlogenek, de érdekes módon a legkevésbé az alkotóktól halljuk ezeket; sokkal inkább a sajtó által jelentősen támogatott „ellenkultúra” az, amely előszeretettel hivatkozik ilyen és hasonló elvekre, érvekre, anélkül, hogy megkérdezné az érintetteket, hogy ők hisznek-e ezekben.
Kicsit hasonló a helyzet ahhoz, mintha a „szüntessük meg az éhínséget”, a „jólétet mindenkinek” stb. jelszavak alatt gyülekezve elvárnánk, hogy a kifli és a zsömle ingyen legyen a közért elé téve ládákban mindenkinek, anélkül, hogy a pékekkel beszélgetnénk erről. Míg a kifli-zsömle értékesítésére, illetve beszerzésére azonban érdemben nem született eddig alternatív módszer, és kizárólag a „megsütöm-elszállítod-eladja-megveszik” többszereplős módszer működik, addig a szellemi termék esetében teljesen új terjesztési csatornák nyíltak. Az internetet ma már senki sem tekinti „ellenséges területnek”, bármennyire is szereti a sajtó valótlanul „alázni” a zeneipart azzal, hogy ragaszkodik a régi üzleti modellhez. A zeneipar – és itt a teljes művészi-alkotói oldalt kell érteni, szerzőkkel, előadókkal, hangfelvétel-előállítókkal stb. együtt – pusztán egyetlenegy dologhoz ragaszkodik: ha valaki(k) létrehoz(nak) egy szellemi alkotást, és azt mások felhasználják, akár élvezeti, akár további haszonszerzési célból, akkor az alkotóknak ezért igenis ellenszolgáltatás jár. Hogy aztán ez az ellenszolgáltatás milyen formában történik, innen már szerteágazó lehet a „történet”…
Egyértelművé vált, hogy az internet monetizálható, vagyis hogy a világhálón keresztül történő, óriási mennyiségű felhasználásból valamilyen módon „pénzt lehet csinálni”. A „hogyan?” kérdésére azonban már korántsem egyértelmű a válasz, illetve több adekvát válasz is létezik, létezhet.
Többször felmerült, és a felületes, de néha lekezelően magabiztos „hozzáértők” gyakran szokták - a sajtóban is – a reklámbevétel-alapú módszert dicsőíteni: a tartalom legyen mindenki számára ingyen hozzáférhető, és a nagy látogatottság miatt a legkülönbözőbb cégek majd kapkodnak a tartalomhoz kapcsolódó hirdetési lehetőségek után. A valóság azonban egészen más képet mutat. Bár a módszer bizonyos esetekben (pl. on-line sajtó) valamelyest működőképes, igen komoly korlátai vannak. A vizsgálatok azt mutatják, hogy pl. az olyan videótartalmakat, amelyek megtekintése csak egy rövid reklámfilm után lehetséges, a felhasználók sokszor már meg sem nézik, ha látják, hogy előtte egy reklámot kell „végigszenvedni”.
Amennyiben a reklám megtekintése opcionális (külön kattintás), a felhasználók elenyésző hányada nézi csak meg azt. Eklatáns példa erre az egyébként kiváló és előremutató, komoly üzleti lehetőségekkel bíró svéd szolgáltatás, a Spotify (róluk bővebben a következő írásban) esete: szolgáltatásuk jelenlegi formájának ún. „ad-supported” (hirdetések által finanszírozott), tehát a fizetős „prémium” szolgáltatás mellett létező alap verziójában a kb. 4 millió felhasználó fejenként 14 penny bevételt hozott havonta (a klikkelt hirdetéseken keresztül). A felhasználók túlnyomó többsége 30 év fölötti, átlagnál magasabb jövedelemmel rendelkező, akik korábban havi 40 fontot költöttek zenére és/vagy filmre. A „40 fontos csávóból” tehát 14 penny-s lett… Ezen a bevételen kell osztoznia a szolgáltatónak, a tartalmat beszállító ún. aggregátornak és természetesen az összes alkotónak (szerzők, előadók, kiadók). A dolog abszurditása magáért beszél.
Ha a hirdetések tehát nem tudnak kellő bevételt generálni, akkor milyen további lehetőségek merülnek fel? Írásunk következő részében megpróbáljuk végigelemezni ezeket jövő héten ugyanitt, a Kultúrpart oldalain.
(A szerző a MAHASZ és a ProArt munkatársa.)
