Szendi Gábor klinikai szakpszichológus egyik eredeti szakmája a forgatókönyvírás. Elmondása szerint már a filmszakmát is azért hagyta ott, mert nem tetszett neki az ottani morál. De azóta a pszichiátria és pszichológia területén és azon kívül is rendre olyan kiábrándító, visszás dolgokkal találkozik, amit nem bír szó nélkül hagyni. Honlapján, nagy magazinokban sorra publikálja cikkeit, és egymás után jelenteti meg könyveit, melyek gondolatmenete rendszerint szembe megy azzal, amit a nagy többség illetve a szakma megfellebbezhetetlen igazságként fogad el. Ezzel persze bőven szerez ellenségeket, de mint mondja, nagyobb küldetéstudata van annál, hogy ez eltántorítsa.

Szendi Gábor,  Fotó: Deák Szabolcs
forrás: www.tenyek-tevhitek.hu

A nemrég megjelent Pánik című könyvében hasonlóan a korábbi Depresszióiparhoz kemény szavakkal bírálja a pszichiátriai gondolkodásmódot, és gyógyítási gyakorlatot. Emellett pedig közérthetően magyarázza el, hogy mi is a pánik. Tulajdonképpen kiknek írja a könyveit: a szakmának, vagy laikusoknak?

Én egészen addig, amíg 2004-ben megjelent az antidepresszánsok hatástalanságáról szóló tanulmányom naiv voltam a pszichiátriát és a pszichológus szakmát illetően. Nem gondoltam, hogy ennyire velejéig romlott a pszichiátria és tényleg csak az üzletről szól. Azt az írást a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) egyik leköszönt elnöke is látta, félévi záró dolgozatként adtam be hozzá és ötöst adott rá. Majd ezek után az MPT akkori elnöke is megnézte, neki helyesírásra vonatkozó javítási javaslatai voltak. Így, amikor megjelent a Mozgó Világban a tanulmány közérthetőbb változata természetesen fel sem merült bennem, hogy én ütközetbe indulok. Ehhez képest azóta kirúgtak, bepereltek, mindennek elmondtak. Ezek után én már a Depresszióipar könyvemet is a szakmán kívüli embereknek írtam, mert rájöttem, hogy nem a szakmát kell felvilágosítani, hiszen ők pontosan tudják, miről van szó.

Azt a pert, amit az MPT indított Ön ellen, elvesztette. A bírósági döntés szerint ön a Mozgó Világban megjelentetett Buli, hanta SSRI című tanulmányával megsértette az MPT jó hírnevét. Bár az MPT elállt a 30 milliós kártérítési kérelemtől, ön bocsánatot kért.

Lezárult a per, de én nem nevezném vesztésnek. Ha az embert lekötözik és közlik vele, hogy most ez az úthenger szépen át fog rajtad menni, aztán mire odaér az úthenger az illető kiszabadítja magát és elszakad egy kicsit a nadrágja, akkor az az ember nincs legyőzve. A pszichiátriai társaság nagyágyúval kezdett lőni rám, én pedig a per végén kiadtam egy olyan nyilatkozatot, hogy amennyiben a cikkemnek van olyan olvasata, amely bántó lehet, akkor elnézést kérek. A nyilatkozatban is benne volt, hogy „de a cikkben megfogalmazott állítások tartalmához továbbra is ragaszkodom”. Tehát nem azt jelenti, hogy amit tettem megbántam, megijedtem, visszavontam a nézeteimet, mint ahogy ezt például később Buda Béla nyilatkozta.

Azóta hogy reagálja le az MPT a ténykedéseit? Az új könyvei, cikkei is kiváltanak még ilyen szakmai vitákat?

Mindig is azt a stratégiát folytatták, hogy inkább meg sem említik a nevem, nem vesznek tudomást rólam, pedig lehet, hogy többet profitálnának belőle, ha felhasználnák, amiket leírok. Elneveznek engem szcientológusnak és innentől nem kell engem olvasni, nem kell velem foglalkozni.

Mit gondol arról, hogy többen a nézeteit a szcientológia nézeteivel azonosítják?

Nevetségesnek érzem. Nekem alaptételem, amit a pácienseimnek is mindig mondok, hogy bárki bármit mond, az nem arról szól, akinek mondják, hanem arról az illetőről, aki mondja. Ha megnyilvánulunk, az mindig rólunk szól. Aki engem szcientológusnak nevez, az saját magáról azt árulja el, hogy demagóg és korlátolt.

Nem nagyon hallani más pszichológust, vagy pszichiátert, aki szintén felemelné a hangját az Ön által emlegetett visszásságok ellen. Van a szakmának olyan része, aki osztja az ön pszichiátria ellenes véleményét?

Ha van, akkor azok jól titkolják. Ez egy nagy probléma. Ismerek összesen három pszichiátert, aki már nem hajlandó gyógyszert felírni. Hébe-hóba ír nekem egy pszichológus, vagy pszichiáter, hogy egyetért azzal, amit csinálok, de nem jut eszükbe, hogy mondjuk megkérdezzék, megírhatják-e véleményüket a weboldalamra. Amit én teszek, ahhoz némi elszántság kell, és sokan „kisembernek” érzik magukat az ilyesmihez.

Pánik című könyvében azt állítja, hogy a depresszióhoz hasonlóan a pánikot is félelmetes, gyógyszerekkel kezelendő betegségként állítják be, holott az tulajdonképpen természetes életjelenség. De nem arról van szó, hogy egy valóban létező problémára reagált a gyógyszeripar és a pszichiátria, a pánik nem egy ma nagyon is jellemző kórtünet?

Ez nem így működik. Ha kitalálnak egy gyógyszert, ahhoz a gyógyszerhez betegeket kell keresni. Ez történt a depresszióval is. Érdekes, hogy míg kezdetben egymillió emberre 50 depressziós jutott, ma ez a szám 150 000. Az ipar el akar adni. A pánikbetegek száma nem attól nőtt meg, mert korspecifikus, hanem azért, mert úgy állították fel a pánik kritériumrendszerét, hogy abba minden szorongásos tünet beleillik, ezért rengeteg a pánikbeteg. Ugyanez volt a hiperaktivitással is. De a szociális fóbia fogalma sem létezett régen. Az antidepresszáns-gyártók új piacot kerestek, így találtak rájuk. Aztán csináltak olyan vizsgálatokat, amiből kiderült, hogy a gyógyszerek erre is hatnak. Felvilágosítási kampányba kezdtek, mire az emberek rájöttek, hogy ők azért nem haladnak a ranglétrán, azért nincsenek barátaik, azért visszahúzódók, mert szociális fóbiásak. És persze, hogy bevették a gyógyszert, amiről azt ígérték nekik, hogy egy csapásra sikeresebbek és boldogabbak lehetnek. Ez a medikalizáció lényege: Aki eddig félénk volt, az elkönyvelte, hogy ilyen a személyisége. De a propaganda hatására azt fogja gondolni, hogy valójában beteg, és ezt a betegséget kezelni kell.

Visszatérő kritikája, hogy az antidepresszánsok hatásosságát világszerte hamisított kutatási eredményekkel igazolják. Ha léteznek ilyen csalások, akkor ezeknek nincs következménye?

Az a legmegdöbbentőbb, hogy nincs. Nem arról van szó, hogy egy számot átírnak, bár ez sem kizárt. A következő a menet: a gyógyszeripar megbízza a kutatást végző céget, aki nagyon érdekelt, hogy sikeres legyen a kutatás, mert különben legközelebb nem őt fogják megbízni. Ha mégsem sikerül a vizsgálat, akkor a gyógyszercéget nem lehet kötelezni, hogy azt drága pénzen publikálja. Ezért nem közli, viszont a sikereseket annál több helyen és még konferenciákon is előadja. Aki az összefoglaló tanulmányokat írja, az nem fog detektív munkába kezdeni, hogy kiderítse, hány eltitkolt vizsgálat van, így megírja, hogy a szer fantasztikusan működik, a pszichiátriai társaságok pedig ezekre mutogatva bizonyítják, hogy valóban ezekkel kell gyógyítani a beteget. Tehát úgy csinálnak hülyét a világból, hogy senkit nem lehet felelősségre vonni. Az információtörvényre hivatkozva azonban a független kutatók a nem publikált vizsgálatok adataihoz is hozzáférnek, na meg fiókban is kotorásznak, és így bizonyítható volt, hogy az antidepresszánsok az összes vizsgálat fényében teljesen hatástalanok. Már elkezdődtek olyan próbálkozások, hogy legyen egy olyan adatbázis is, amiben minden elkezdett vizsgálatot be kell jelenteni, így bármi is lesz az eredménye, muszáj lesz bevallani az eredményt.

Azt állítja, hogy az eltitkolt vizsgálatokat figyelembe véve kiderül, hogy az antidepresszánsok hatása a depresszióra nulla, sőt számos veszélyes mellékhatásuk van. Akkor azt mégis mivel magyarázza, hogy mégis sok beteg állítja, hogy jobban van tőle?

Az antidepresszáns nem hatástalan vegyület, sokféle van és sokféle emberre különbözőképpen hat. Egy részük stimulánsként is működik. Van, aki feldobódik tőle, de néhányan e hatás miatt öngyilkosak lesznek miatta. A mesterséges feldobódás az nem a depresszió meggyógyítása. Az antidepresszánsoknak semmiféle depresszióellenes specifikus hatása nincsen. Aki szedi, az jobban fog aludni, sőt megnő az alvásigénye a szer nyugtató hatása miatt, jobb lesz az étvágya, meghízik – de anyagcserezavart és cukorbetegséget is okozhat -, és már nem sír, mert közömbössé vált. Formálisan véve a „depresszió” tüneteit látszólag azt mondhatjuk, hogy meggyógyult. De azt nem kérdezik, hogy nevetni szokott-e, mert valószínűleg azt sem, sőt, akkor sem tudna sírni, ha akarna, ha indokolt lenne. Mert az antidepresszáns kikapcsolja a frontális lebenyt ezért is nevezik a hatását kémiai lobotómiának. De az érzelemmentesség megint csak nem a depresszió meggyógyítása. Azon túl a placebo hatásról is beszélhetünk. Sok ember elkezdi szedni, hisz benne, ezért jobban érzi magát, és elkezd változtatni az életén, amitől elmúlik a depresszió. Az is érdekes, hogy a kutatások szerint a depresszió a legtöbb embernél átlagosan fél év alatt magától elmúlik, ehhez képest milyen érdekes, hogy a pszichiátria abból indul ki, hogy minimum 6 hónapig kell szedni a szert. Valószínűleg, ha aszpirint szedett volna hat hónapig, akkor is meggyógyult volna, de nem az aszpirintől. A depressziót általában az élethelyzetek okozzák, amelyek fél év alatt vagy rendezőnek, vagy az emberek megszokják őket. Az evolúciós pszichológia szerint például a depresszió nem is betegség, csak egy adaptív válasz. Ezért is tud bárki depressziós lenni.

Sokszor a pszichoterápiát ötvözik a gyógyszeres terápiával. Mit gondol arról, ha egy pszichológus azt mondja, hogy páciensének szüksége van antidepresszánsra is, hogy sikeres legyen a terápia?

Azt gondolom, hogy az ilyen pszichológus adja vissza a diplomáját. Ha nem pszichotikus esetről van szó, mert az más, ha valaki például hallucinál. De ha egy pszichológus azért, mert ő nem tudja az illető depresszióját kezelni, javasol egy hatástalan, sőt káros gyógyszert, azt felháborítónak tartom. Akkor meg kell mondani, nem tud rajta segíteni. Lehet, hogy más tudna, lehet, hogy más sem.

Van olyan, hogy valakin nem lehet segíteni?

Persze. Sok tényező miatt kudarcba fulladhat egy pszichoterápia. Bizonyos verbális készséget, önismeretet, intelligenciaszintet és aktivitást feltételez. A gyógyszeres kezelés és a pszichoterápia között ez a lényeges különbség, hogy a pszichoterápia nem passzív, hanem aktív embert igényel és autonómmá teszi az embert. A cél, hogy vegye kezébe a sorsát. Az ő személyiségét, az ő sorsát ő hozta létre, ő is fogja tudni megváltoztatni. Nem pedig egy külső erő, egy idegen ember. A gyógyszer meg aztán végképp nem. Hát mi köze a gyógyszernek a sorshoz, meg a lélekhez!?

A pszichoterápia teljesen veszélytelen dolog? Nem tud károkat okozni a betegben?

Persze, hogy tud. A fő veszély az, hogy a pszichológus személyisége a munkaeszköz. Baj, ha a pszichológus személyiségével vannak problémák. Mondjuk nem oldotta meg azt, amit a páciensnél kellene megoldania. A pszichológus az életével, a személyiségével hitelesíti a munkáját. Az nem elég, ha valaki megtanulja a szakmát, ha tudja, hogy kell kérdezni. A pszichológus szakmunkás nem a pszichológus ideál. Én azt gondolom, hogy a pszichológus azért van, hogy váltsa meg a másik embert. Én nem hiszek abban, hogy aki saját maga életét nem tudta rendbe szedni, az a másét rendbe tudná tenni. Azért csőd az ilyen pszichológus, mert a saját szakmáját nem tudja.

Ön elszántan harcol az igazságért, hogy kiderüljön a dolgokról, mi van a hátterükben. Ön szerint az igazság kiderítése az egyéni pszichoterápiában is ennyire fontos? Nincs olyan, hogy az igazság rombol?

Ez nagyon függ az egyéni tűréshatártól is. Előfordul, hogy valaki azzal jön hozzám, hogy hipnózisban derítsük ki, mi történt vele gyerekkorában. Erre azt szoktam mondani, hogy miért kéne kideríteni? Vajon nem azért nem tud visszaemlékezni valamire, mert jó oka van arra, hogy ne tudja? Nem biztos, hogy mesterségesen mindent elő kell bányászni, mert amit előbányásztunk, azt már nem lehet visszaföldelni. Viszont más dolog az igazságtétel. Akit sérelem ért, annak elégtétel jár.

És mi a helyzet a csodákkal? Vajon hogyan hat egy vallásos emberre, ha az Isten az agyban című könyvében azt olvassa, hogy az égő csipkebokor nem csodás jelenés, hanem egy epilepsziás tünet? Megéri mindenről lerántani a leplet, tudományos, racionális magyarázatot találni egy vallásos csodára?

Tulajdonképpen nincs átjárás a két világnézet között. A materialista megközelítésben fejet kell hajtani a tények előtt. Ahogy én nem tudom elképzelni, hogy van Isten, úgy fordítva sem működik a dolog. Akármilyen kiábrándító, leleplező dolgot is olvas egy hívő, még ha ötezer csodáról is mutatják ki, hogy az nem csoda, nem fogja azt gondolni, hogy nincs Isten. És igaza van. A könyvem sem arról szól, hogy Isten van, vagy nincs, ezt nem tudjuk eldönteni. Arról szól, hogy mit tud kezdeni a tudomány azokkal a dolgokkal, amit misztikus eseményekként kezeltek.

Az ön világlátásában a csoda nem létezik?

Attól függ, hogyan definiáljuk a csodát. Ha nem akarjuk kidobni az ablakon ezt a szót, akkor azt is mondhatjuk, hogy az is csoda, ha valaki hat métert tud ugrani. Vagy, az a nő, akiről a könyvemben is írok, aki koncentrációval elő tudta idézni a stigmákat. Vagy az, ha rákos betegek, akikkel közlik, hogy egy hónapjuk van hátra, meggyógyulnak és élnek vígan. Ezek csodák, hisz nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy mindezek bekövetkezzenek, vagy olyan rejtett képességekre derítenek fényt az emberi testben vagy lélekben, amiket ma még nem tudunk megmagyarázni. De én hiszem, hogy meg lehet magyarázni. Az én könyvem nem azt mondja, hogy nincs csoda, inkább áthelyezi a hangsúlyt: nem az a csoda, hogy valahol van egy transzcendentális lény, aki időnként intézkedik, és akkor valami történik a földön, hanem az, hogy az emberi test és lélek mi mindenre képes.

Legközelebb miről fog írni?

Valószínűleg az lesz a könyv címe, hogy Paleolit étrend. Arról fog szólni, hogy az ember hogyan tért le az evolúció ösvényéről a táplálkozását illetően, amikor 10-15 ezer évvel ezelőtt kénytelen volt változtatni, mert megnőtt a népesség. Ez persze ideig-óráig jó volt arra, hogy ne haljon éhen, de a mai civilizációs betegségek is ebből a tévútból fakadnak.

Nem tart attól, hogy meggyanúsítják, hogy ismét olyanról ír, amihez nem ért, hisz nem ez a szakmája?

Volt is már egy csörtém a koleszterin kapcsán egy olyan szakemberrel, aki hisz a koleszterin hipotézisben, és ebből él. Szóval fog nekem ez a könyv ellenségeket szerezni, az biztos. Én azt mondom, hogy, aki egy tudományegyetemet elvégez, az a tudományos gondolkodás szabályait sajátítja el, amikkel bármilyen tudományterületbe beleáshatja magát és megértheti azt. A foglalkozást nem szabad összetéveszteni tudással. Miért, Galilei az mi volt: fizikus, vagy csillagász? Michelangelo, Da Vinci mi volt? Ma mindenki elkezdett specializálódni és védi a kis szakterületét, mint valami kiskakas a szemétdombot, mondván ahhoz csak ő ért. Hát nem. Aki elsajátította szakmája dogmáit, amit mellesleg a gyógyszeripar is hathatósan támogat, az már nem képes a tisztánlátásra. Az interdiszciplinitás a fejlődés szempontjából nagyon fontos. Annak, aki azt gondolja, hogy „maga csak ne gondolkozzon az én területemben”, azt üzenem, hogy inkább ő is gondolkodjon az enyémben. Tegye meg azt, hogy tágabbra nyitja a határait és olyan dolgokat fog meglátni, amit eddig még nem.