Lugosi Viktória 2001-es Ajvé című kötete után az idei könyvhéten jelentette meg Dafke című művét. A történettel a női olvasók abszolút azonosulni tudnak - a nagy kérdés pedig így hangzik: te meddig mennél el, hogy gyereked lehessen? A végtelennek tűnő gyerekcsináló procedúra mellett megismerjük Mici nénit, és az odaadó férjet, Balázst is, valamint a macesz készítés rejtelmeit.

A Dafke egy igazi női olvasmány, és sikere abban rejlik, hogy Lugosi Viktória nem a szívfacsaró, hatásvadász módját választotta az orvosi herce-hurca lefestésének. Sokkal inkább önkritikával, csipetnyi humorral, kemény tények vázolásával és reális lábakon álló meglátásaival teszi élvezhetővé a kötetet.

Több hónapos kivizsgálási procedúra, orvosokhoz járás, terhességi tesztek tömkelege, petevezeték-átjárhatósági vizsgálat és a szomorú diagnózissal való szembenézés jellemzi főhősünk mindennapjait, aki férjével, Balázzsal gyermeket szeretne, ám sajnos nem sikerül összehozniuk. 

Napjainkban számos nő szenved ilyen fajta problémával, így az írónő témához való érzékenysége igen magával ragadó lehet a legtöbb nő számára. Van azonban a kötetnek másik szála is, ami a főszereplő egyéb magánéleti ügyeit és eseményeit taglalja. Balázs, az odaadó férj mellett Mici néni az, akit Viktória imád, szeret, és mesél sok mindenről, múltról, jelenről, közös ebédről, a Direktorról, ezeknek azonban kevés jelentősége van a fókuszt tekintve, így talán egy az egyben ki is hagyhatta volna akár Lugosi, mert az olvasó ezen fejezeteknél csak arra vár, hogy ismét a kórházi eseményekről adjon számot. 

A kötet legfőbb erénye a laza, könnyed és tárgyilagos leírás, amely inkább egy kemény nő dühét, mint fájdalmát fejezi ki.
„A terpesztett lábú vizsgálatokra felkészültem, de zavarba ejtett a sok nedv. Ezek határozták meg vágyainkat, a jövőnket, a szerelmünket és az öregségünket, mintha minden tőlük függött volna. Apró kocsonyák a hasunkban, létezésükről nők százezrei nem is tudnak, plazmák és levek, amelyek másoknak legfeljebb a gyönyör részei, nekünk meg milliméterek és decik”- írja Lugosi, és sokszor még szárazabban, keményebb szavakkal magyarázza a nőgyógyászok és a kórházak szakszerű tevékenységét és az orvosok munkáját. 


Olykor feledve a lényeget Lugosi visszatekint a múltra, és láthatjuk dolgozni, mint riporter, majd betekintünk a média kegyetlen világába, amiben a látogatottság, a celebek fontosak, aztán elmegyünk egy virágpiacra is, de ezek valahogy tölteléksztoriknak tűnnek, mintsem lényeges elemeknek. Bár tény, Lugosi végtére is a semmitmondó eseményeket is olyan könnyed hangulatfestéssel szemlélteti, hogy tényleg látjuk magunk előtt a virágpiaci kavalkádot, no és Mici nénit barcheszt sütni.

De a barchesz után megint egy hormonkezelés jön, és ilyenkor kicsit nehezen tudjuk magunkat ismét szorongó állapotba hozni, hogy jaj, mi is lesz most azzal a petevezetékkel.

Mindenesetre kemény kiképzést kapunk az inszeminációról (a méh üregébe történő mesterséges ondóbevitel - a szerk.), Lugosi szájbarág, értelmez, és együtt gondolkodunk vele a lehetséges szövődményekről. Mindeközben persze nem feledkezik meg  egy alapos kórházi körképet mutatni, a kórteremben pedig több, más és más problémával küszködő nő (köztük például Irén, akinek kipukkadt a petezsákja) várja az egésznek a végét, vagy legalábbis azt, hogy valami végre történjen.