Egy rövid partiumi vizit alkalmából felkerestük Aradot, ezúttal belopóztunk az Evezős Egylet pompázatos, 1800-as évek végén épült „csónakházába”, melynek eredetiek a berendezései, műemléki jellegű kenuk várják jobb sorukat a gyönyörűen díszített faragott állványzatokon. Kávéházat kerestünk volna, de Aradon nincs klasszikus kávéház.

Helyi idegenvezetőnk arra az alapvető belátásra jutott, hogy azért, mert nincs is rá igény. Ezt nem tudjuk, de az biztos: a most nálunk is oly’ népszerű lounge kávézókból több is van. Országok rongya! Lounge a neved! Úgy határoztunk, hogy izgalomfokozó gyanánt hazafelé dafke megállunk Szegeden, és tejes kávéval dobjuk fel a vasárnap délutánt. Döntésünk helyesnek bizonyult. 

Azonban még útba ejtettük Pécskát is, mert ugyebár a partiumi részekre ritkán téved magyar turista, ezért aztán annál nagyobb a meglepetés, amikor kiderül: Pécskán a magyarság aránya még mindig 40 százalék körül van. A majdnem tízezer lakosú, egykoron önálló Magyarpécskát még mindig alapvetően magyarok lakják. 

A kisvárosban hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet, de mégsem jöttünk hiába, mert ugyebár itt született Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, aki a két háború között új alapokra helyezte a magyar közoktatást, és az 50 méter magas toronnyal rendelkező neogótikus temploma is impozáns látvány nyújtott, és a XIX. század végén felállított öntöttvas kútja olyan, mint valami látomás. 
Sajnos az oroszlánfejek dodgem-esztétikával rokon lefestése kiábrándító, mégis: az 1897-ben Ádám József ajándékaként felállított, párizsi kút másolata kihagyhatatlan élmény. Ha az oroszlánnak bajszot festő gesztus nem hozta zavarba a látogatót, akkor ott vannak a Bánffyhunyadra oly’ jellemző lakatlan ún. cigánypaloták, melyekre nincsenek szavak. Ha azt írjuk, hogy giccs, nos az nem fejezi ki a látványt. 

Pécskáról Tornyát, a határtelepülést megközelíthetjük egy kilenc kilométeres keskeny, betonúton is, de ha Arad felé megyünk, nem esik szét az autónk, mert az aradi utak autópálya minőségűek. Tornyán 1896-ban állítólag egy Mária-jelenés volt, melyet nem hitelesített az egyház, ezért népi mozgalom indult, és „alternatív” búcsújáró hely lett. Történt ugyanis, hogy Dusik Örzsike nevű libapásztor lánykának nyolcszor jelent meg Szűz Mária, majd a helyen gyógyvizű forrás fakadt. 

Ugorjunk nagyot térben és időben, látogassunk el Szegedre, igyunk gyógyhatású tejeskávét a világhírű Virág cukrászdában! Szeged bizonyos szempontból a világ közepe, talán a legszebb vidéki magyar nagyváros, a Kárász utcát impozáns módon újították fel, a város adottságai lenyűgözőek. Nem tudjuk, hogy az Új Zsótér-ház földszintjén található neobarokk Virág Cukrászda tényleg világhírű-e, az azonban biztos: világszínvonalú. 

Bármelyik abbáziai, vagy francia tengerparti szálloda kávéházával felvenné a versenyt. Valamiért Abbázia szelleme kísértett bennünket Szegeden. A neobarokk és rokokó jegyeket viselő cukrászdában valóban minőségi süteményeket és kávékat szervíroznak, és nem is túl drágán, Budapesten, a Liszt Ferenc téren minden drágább lenne, szóval, merészen-bátran kérjünk a kávénk mellé mondjuk egy ribizlis krémest, mely felidézi az egykori kisdobos avató utáni jutalomsütit, melyre a már akkor is negyven felé közelítő úttörővezető pajtás megvendégelt minket. 


A virág cukrászda vendéglátós csoda, pultrendszere, tükrei, falstukkói és herendi porcelán kávéfőzője eredeti. Közismert, hogy Árvay Sándor és fia, Kálmán még a XIX. század végén tették híressé készítményeikkel, s már akkor a szegedi Gerbeaud-ként emlegették. 1922-ben adták el a Virágh testvéreknek, akik a cukrászda hírnevét tovább öregbítették. 

Az ismeretlen díszítőfestő 1873 körül készített mennyezeti motívumai ma is zavarba ejtik a látogatót, mintha csak Arcimboldo titkos szentélyében járnánk, ahol virágnyelven, virágok szimbolikájába rejtve fejthetnénk meg titkos beavatási rituálékat. És közben még kávézhatunk is. 

A 2003-ban restaurált díszítések 8-10 réteg festés alól bukkantak elő.
A városi folklór szerint József Attila is gyakran reggelizett itt, mégpedig ingyen. 

A cukrászda társtulajdonosa, Virágh Béla kedvelte az anyagi javakban nem túlságosan dúskáló költőt, akinek teljesült a vágya: ha gazdag nem is lett, de kuglert bármikor ehetett.