Már megszokhattunk, hogy Északról mindig finom muzsikát kapunk. Andreas Kleerup már a Röyksopp legutóbbi lemezéről ismert nevekkel, és egy sztárral turbózza fel az egyébént ritkán ötletes lemezét, de azért mondjuk autóba vagy a vízparti fílingbe belefér.

Andreas Kleerup producer, valamint a svéd Meat Boys dobosa is, és például onnan is ismerhetjük, hogy ő írta Cyndi Lauper 2008-as albumára a Bring Ya to the Bring című számot. Kleerupról 2007-ben már hallhattunk sokat, akkor is inkább Robyn kapcsán, akinek lemezére felkerült a With Every Heartbeat című dal, melyet Kleeruppal hoztak össze. A nóta amúgy a brit slágerlista élére került.

Nos, az elektro-pop szcéna életében elismert és szeretett Kleerup tulajdonképpen nem tartogat számunkra semmilyen meglepetést, sem átütő ötletességet, inkább amolyan ibizai strandolós pancsikolós, könnyed és leginkább egysíkú elektrót kapunk. A Kleerup lemezén északi boszorkányokat vetett be, úgy mint Lykke Li, a már említett Robyn, és így egyértelmű, hogy mind az Until We Bleed, és a nem túl friss, ám annál időtállóbb With Every Heartbeat a jól sikerült partidalok közé sorolhatók - utóbbiért egyébként Kleerup a Svéd Grammis zenei díjátadón a legjobb producer, legjobb szerző és a legújabb felfedezett kategóriában is díjakat kapott. 

Aztán van itt még húzónév, ez pedig Titiyo, aki nem más mint Neneh Cherry húga, valamint maga Neneh Cherry kicsit már fáradt hangja is felcsendül egy dal erejéig. A Titiyo-val készített Longing for Lullabies tulajdonképpen a lemez legkiemelkedőbb gyönygyszeme, ám a Neneh Cherry közreműködésével készült Forever esetében inkább nagyokat pislogunk, ugyanis valami furcsa dolog történt az énekessel, és egyszerűen felismerhetetlenül semmilyen a hölgy éneke. 

Feltűnik még egy remek hang a lemezen; a Music for Girl című dal tulajdonképpen kuriózum a maga minimál hangzásával és Lisa Milberg különleges hangjával.
Marit Bergman a 3am című dal vokalistája, és talán ez a dal mutatja a legtöbb eredetiséget és kellemes élményt okozhat, mivel általa visszamehetünk a nyolcvanas évekbe. 



A Kleerup esetében még van néhány ötlet és találó, kreatív effekt és szinti, így a Chore, vagy a záró I Just want To Make That Sad Boy Smile esetében is kellemesen lazulhatunk és időutazhatunk. 

Tulajdonképpen nem egy világrengető album a Kleerup, de azért itt-ott nagyon a helyén van a dallamvilág; vidám kis könnyed lemez a maga nemében, kevés eredeti ötlettel, nyolcvanas évekkel és sok-sok boszival.