A harangok nem Rómába mentek, hanem az 1972-ben még csak félkész Virgin stúdióba, ahol Mike Oldfield rögzítette első, rockörténeti jelentőségű lemezét, a Tubular Bellst, melynek címét a hetvenes években még a bölcs, szakállas magyar hifista hippik sem tudtak kiejteni.

A harang nem áll jól a rockzenészeknek, mint a Fender Stato, mégis előfordul, hogy harangok szólalnak meg rockszínpadokon. Az AC/DC Bon Scott halála után haranggal keresett kapcsolatot egykori énekesével, mások szintetizátorokból varázsolják elő a harangzúgást, és vannak, akiknek ez sem elég. 

Mike Oldfield csőharangokra komponálta debütáló lemezét. Az 1973-ban megjelent Tubular Bells Oldfield kiválóan alkalmas a hifik tesztelésére, ugyanúgy, mint a Pink Floyd Dark Side Of The Moon című szintén ebben az évben megjelent albuma.

35 éve jelent meg a csőharangokra és még tucatnyi hangszerre (farfisa orgona, basszusgitár, zongora, lowrey orgona, üstdob, spanyol gitár, stb.) komponált nagyképű zenemű, melynek tévés show-ba illő mutatványa, hogy Oldfield szinte minden hangszert maga szólaltatott meg. Az albumot most újra kiadták, mert a rock and roll emlékezetét az újrakiadások tartják életben. 

Hogy Oldfield mennyire el volt szállva a teljesítményétől, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a lemezre biggyesztett szöveg: "Ez a stereo felvétel nem játszható le régi bádogdobozokon, nem számít, hogyan vannak bekötve. Ha Ön ilyen berendezést birtokol, kérjük, vigye el a legközelebbi rendőrállomásra." 

A Tubular Bells csőharangjai egy kísérlet tárgyi bizonyítékai, mely azt a tételt próbálta bizonyítani, hogy a három perces tételek csak 15 perces hírnévre jók, viszont az 56 perces megoldás a hallhatatlanság kísérőzenéje is lehet. Főleg, ha a megalkotott műben a kortárs zene, a rock and roll és az akkor még ne is létező world music elemei keverednek. 

A rock and roll mindig is magamutogató volt, a több mint húsz hangszeren játszó Oldfield a rock and roll pózai helyett a komponista pózát vette fel, de ami ellen egy szavunk sem lehet, mert a Tubular Bells – melynek kompozícíiója reflektál a Boleróra is - a rock and roll úttörő kiadványa, mely saját határait feszegeti. 

A lemez azért rocktörténeti jelentőségű, mert ez lett a Virgin Records bemutatkozó kiadványa. Az albumnak zavarba ejtően erős volt a média hype-ja, a szakma kifeküdt tőle, és a kritikusi hozsannák után mindenki kíváncsi lett a csodagyerek csodalemezére, így aztán milliókat adtak el belőle, sőt az album fő témája a slágerlisták élére került. Virgin elégedett lehetett, hisz még a lemez megjelenése előtt hiába próbált társkiadókat találni a kockázatos vállalkozáshoz, addig egy év múlva már Az ördögűző című filmnek köszönhetően – melyben szintén hallható a Tubular Bells – az Egyesült Államokban is hatalmas siker. 

Oldfield dallamvezetése, kompozíciós ízlésvilága már ennél a progresszív rockhoz köthető lemeznél is teljes fegyverzetében mutatkozik meg, hogy aztán a szélsőségesen populáris Discovery világában teljesedjen ki. A Tubular Bellsen – melynek borítóján a tenger látható, felette magával a csőharanggal – számos hangszer szólal meg, de van még egy, amit hozzákomponált az akkor szemtelenül fiatal Oldfield. A belső hangokat. 


Ajánlott olvasmány: A Bazilika oszlopcsarnoka előtt játszik Al Di Meola