A félművelt borfogyasztó mindenfélét gondol. Hogy a jó bor,  ha pár évig őrizgetik még jobb lesz, hogy a műanyag dugó snassz, hogy ezres alatt nincs minőségi bor, meg, hogy a Kunságban előbb találkozik csinált borral, mint minőségivel. Aztán elmegy Soltvadkertre és kiderül, minden máshogy van, mint ahogy gondolta.

A borászati kérdésekben kevésbé járatosak biztosan ismerik azt a szituációt, amikor egy borszakértő (vagy annak tűnő) társaságba keveredve azon kezd tűnődni az ember, hogy most utálja, vagy csodálja a fellengzős diskurzust folytató, poharuk tartalmát szimatoló, furcsa lényeket, miközben ő maga egyre frusztráltabbá válik. Voltam én már életemben több borkóstolón, ezek nagy részén mindvégig tudatlan boranalfabétának éreztem magam és még, ha az elfogyasztott borok mennyiségével egyenes arányban javult is a hangulatom, a végére nem éreztem azt, hogy sokat tanultam. Ha csak nem azt, hogy a borszakértő nem beszélget, hanem celebrál és különben is felsőbbrendű lény, aki szerint hiába készül a bor szőlőből, annak mégis narancsos íze van.

Egy Soltvadkerten tett látogatás alatt viszont végre egy olyan borkóstolásban volt részem, ami után semmilyen értelemben sem maradt rossz szájízem és rengeteg új dolgot is tanultam a borokról.



"A kunsági bor a mindennapok bora", olvasható a legtöbb helyen, ha a régió borkultúrájáról informálódunk, és sok helyütt leginkább kocsmabornak titulálják az itteni borokat, pedig már a Belga is megmondta: "ha te azt mondod, az Alföldön csak pancsolt bor van, mondok valamit, hülyegyerek, ott van a Frittmann". Meg a Font - teszem hozzá. Ugyanis a térségben járva ezzel a kis, családi vállalkozásban működő, kevésbé ismert, de ismertségre nagyon is érdemes pincészettel ismerkedtünk meg.

A Font boroknak és Font Sándorné Erzsébetnek köszönhetően semmi nem úgy történt és semmi nem olyan volt, mint ahogy negatív előítéleteinktől vezetve számítottunk rá. Kezdjük azzal, hogy nem mi mentünk a pincébe, hanem a pince jött hozzánk. Az ország minden tájáról összesereglő baráti társaságunk logisztikai bénázásának - hogy jussunk el szálláshelyünktől a pincéig, ha senki nem akarja magára vállalni az absztinens sofőr szerepét - egy laza felajánlással véget vetettek: közölték, hogy, ha óhajtjuk tartanak nekünk a borkóstolót szálláshelyünkön is. Óhajtottuk. Így történt, hogy egy vadkerti apartmanház árnyas kertjében mire beesteledett, mi rajongói lettünk a Font boroknak, a borkóstolást tartó Font Sándorné Erzsébet pedig egy este erejéig beépült baráti körünkbe.

Szakértőn és szeretettel beszélt a borokról, saját boraikról és a kedvünkért az egész borkóstolós játékot a nulláról kezdte, mindent elmagyarázott a "lötybölés", szagolás, kortyolás menetét illetően, válaszolt még a legegyügyűbb kérdéseinkre is: hol kell fogni a boros poharat, mi a jelentősége a pohár nagyságának és formájának. Mit gondol a vébékáról - amit limbónak hívnak -,  a fröccsről, arról az EU-s elképzelésről, hogy vörös- és fehérbor összeöntésével is lehessen rosét kreálni, és, hogy mennyire vannak jóban a szomszédságukban nagy hírnévre szert tett Frittmannékkal. Kiderült, hogy a vébékát 20 éves életkor felett ő sem ajánlja, de fröccsözni nagyon szeret, az összekutyult roséról azonban megvan a véleménye. Frittmannékkal köszönik szépen nagyon jó viszonyban (sőt még rokoni viszonyban is) vannak, örülnek, hogy általuk is javul az alföldi bor megítélése.

Megtanultuk azt is, hogy a finom borra nem azt mondják, hogy jó bor, hanem, hogy szép bor. Hogy a mintát, amit a megforgatott bor a pohár falán lecsorogva rajzol úgy hívják, hogy templomablak. És, hogy az általuk is készített reduktív boroknak rosszat tesz, ha évekig áll és jót tesz, ha nem parafa, hanem műanyag dugóval zárják, hiszen az oxigéntől elzártan készült bornak lényege, hogy a szüretelés utáni friss, gyümölcsös aromák megőrződjenek. Így az ilyen boroknál egyenesen jobb, ha műanyag dugóval zárják, szemben a lyukacsos parafa dugóval. Tehát a parafa-plasztik kérdés nem (vagy nem csak) ízlésbeli, hanem szakmai kérdés.

A kóstolást egy 2008-as Kövidinkával kezdtük, aminek -borszakértők, vessetek meg! - bevallom, még nem hallottam hírét, pedig állítólag elég rossz híre van neki, lesajnált fajta. Fonték azonban csak azért is úgy döntöttek rangot adnak neki, sikerült. Sokakat megleptek ezzel, Erzsébet örömmel mesélte, hogy még a Művelt alkoholistán is megdicsérték kövidinkájukat. Eztán jött sorban egymás után egy 2008-as Irsai Olivér és egy Cserszegi fűszeres, majd a prémiumkategóriás Ezerjó Selection 2006-ból. Ízlelgettük a borokban a rezedát, a bodzát meg a málnát - esküszöm néha már éreztem is -, megtárgyaltuk, hogy milyen a jó csajozós bor, gyakoroltuk elegánsan pörgetni a bort a pohárban, Erzsébet pedig elmesélte, hogy nemcsak belőle vált borász férje, Font Sándor mellett, de két fia is képes vérre menő vitákat folytatni arról, hogy mikor a legszebb az éppen készülő rosé színe.

Azt nem mondom, hogy az utolsóként kóstólt 2008-as Kékfrankos Roséval zártuk a kóstolást, mert ezután is lelkesen repetázott ki-ki a maga frissen választott kedvencéből, sőt utána vásároltunk is bőven és ezen a ponton még egy utolsó sztereotípiánk is megdőlt: nevesül, hogy a minőségi bornak csillagászati ára van.