A kiváló hangadottságok nem jelentenek egyet azzal, hogy az embernek mindig van elég mondanivalója egy teljes lemezhez. Norvégia büszkesége ezúttal melléfogott.

Alapvetően semmi gond nincs azzal, ha valaki egy idő után már jottányit sem változtat a nyerő formulán, még akkor sem, ha azelőtt többek között éppen kísérletező kedvéről, sokoldalúságáról lett híres a szakmában. Az utóbbi egy évtized vitathatatlanul legnagyobb és legelismertebb hard rock énekese, a norvég Jorn Lande is ebben a cipőben jár: szólócsapatával lehorgonyozott egy ponton, ahonnan nem igazán akaródzik elmozdulnia. Abszolút lelkes is lenne az ember, ha a Spirit Black hozná ha nem is feltétlenül az örök etalon Worldchanger, de legalább az Out To Every Nation vagy a The Duke színvonalát. Csak hát nem hozza. Sőt, ez a lemez még a tavalyi Lonely Are The Brave-nél is kiszámíthatóbb. Kerülgethetnénk a forró kását, de nincs sok értelme, mert a Spirit Black egyszerűen dögunalmas.

A stílus ugyanaz a klasszikus hard rock maradt, amit az eddigi Jorn szólóalbumokon már megismerhettünk: néhol kissé sötét alaptónusú muzsika ez a ’70-es években lefektetett patinás alapokon, ám kellően korszerű hangzással, a tetejében egy páratlan orgánummal, de a dalokat ugyanúgy nem sikerült topra tenni, mint legutóbb. Sőt, ezúttal még csak a sokadszorra újrahasznosított panelek tengeréből kiemelkedő momentumokat sem lehet felfedezni. Elkezdődik az album, sorjáznak egymás után a dalok, amik egyszerűen semmiféle nyomot nem hagynak maguk után. Megírták őket rendesen, szó se róla, Lande pedig pont olyan jól énekel, mint ahogy az tőle elvárható, de mára jóformán semmi sem maradt abból a mágiából, ami az első szólóalbumait jellemezte. Ez itt a fénymásolat fénymásolatának fénymásolata.
Jorn nemcsak a Thin Lizzy, Whitesnake, Black Sabbath hatásokkal idézi a hard rock és a heavy metal fénykorát, hanem lemezeinek hosszával is: ezúttal sem nyújtja a végtelenségig az albumot, alig 40 perces a műsor, de még ez sem menti meg az unalomtól. Az ezerszer hallott gitártémák és dallamok áradatában néha persze szembejön egy-egy izgalmasabb momentum, mint például a City Inbetween hangulatos verzéi, de a fájdalmasan banális refrénnel sajnos nemcsak elszürkíteni, hanem elbaltázni is sikerül a dalt. A nordikusan hard rockos World Gone Mad is ígéretesebben indul, de a végén ebből sem hoznak ki semmit, az egyszerre kemény és negédeskedő Rock And Roll Angel vagy a Rainbow-ízű Burn Your Flame orbitális kliséhalmazaira pedig egyszerűen nincs mentség. Valahol elég szánalmas belegondolni, hogy toronymagasan a záró Tarja (!) feldolgozás, az I Walk Alone a lemez legjobb dala, bár baromira érthetetlen, miért pont egy mindössze kétéves dalt választott ki Jorn barátunk. Mindenesetre valamennyire visszahozza az ember életkedvét az album legvégén.

Csoda lenne, ha egy ilyen énekes albumát nem lehetne meghallgatni, de éppen azért nincs értelme jóindulatúan állni a Spirit Blackhez, mert Jornról van szó. Attól az embertől, aki felénekelte a Burn The Sunt, a Worldchangert és a The Devil’s Hall Of Fame-et, ez a szint egyszerűen nem elegendő.