Mamocska, füstölt lazac és vodka, Sztálin és Grúzia: a Steinbeck – Capa páros gyakran mint Stan és Pan járják a Szovjetunió utcáit és falvait, és sajátos humorral mutatják be 1947 orosz mindennapjait.

Nem sokkal azután, hogy a vasfüggöny Kelet- Európára ereszkedett, e kiváló szerzőpáros útnak indult. 1947-ben (júliustól augusztusig) John Steinbeck és Robert Capa
a Szovjetunióba utaztak. Jártak Moszkvában, Sztálingrádban, Ukrajnában és a Fekete-tengernél, és egy olyan naplót írtak meg, aminek elolvasását vétek kihagyni.

Steinbeck és Capa (annak ellenére, hogy az író sohasem volt híres az együttműködések pártolásáról) 1943-ban ismerkedtek meg Londonban. 1946-ban már elkezdték tervezni az utat, mikor Steinbeck kiesett lakása ablakából – nem kell folytatnunk, az utazás eltolódott. Capa, mint a háborús fotózás nagymestere, aki a Milicista halálával óriási ismertségre tett szert is keltett (és melynek valódiságát a mai napig kétségbe vonják), 1931-ben hagyta el Budapestet, és a legnevesebb magazinok, többek között a Time vagy a Life számára kezdett el dolgozni. Capa, ahogyan Steinbeck is régóta szeretett volna ellátogatni a Szovjetunióba, és mivel más elfoglaltsága akkor nemigen volt, örömmel indult.

A két művész expedícióját a kíváncsiság vezérelte. Steinbeck papírokkal, tollakkal, ceruzákkal, Capa a gépével és minden szükséges eszközzel indult el. Persze a szervezés, mint azt gondoljuk, valóban nehézkes volt – bejutni 1947- ben a Szovjetunióba órákon át tartó adminisztráció és iktatás nélkül lehetetlen. De sikerült.
Steinbeck minden igyekezetével azon volt, hogy őszinte, objektív beszámolót készítsen, cseppet sem politikai célok vezérelték irományait. Éppen ezért is látogattak el termelőszövetkezetekbe, falvakba, családokhoz, falukba, sütödébe és piacra. Fotóst akkoriban nemigen szívesen engedtek be a szovjetek, Steinbeck ellen nem volt kifogásuk. „A modern fegyverek közül a fényképezőgép az egyik legfélelmetesebb, különösen háborút megélt emberek között, akik ismerik a bombázást és az ágyúzást, hiszen minden bombatámadás hátterében egy fénykép rejlik”, írja Steinbeck. Természetesen végezetül beengedték Capát is, és a fotós így 4000 fotóval térhetett vissza Amerikába, melyből 70-et használt fel a Naplóhoz. A cenzúra csupán néhány – számukra nem lényeges - fotót követelt vissza, a szerző örömmel adták.
Szóval miután a páros túl volt az elképesztő hosszúságú adminisztráción, a VOKSZ-nál (Vszeszojuznoe obsesztvo kulturnoj szvjazü – a Szovjetunió külföldi kapcsolatokat ápoló társasága) való bejelentkezésen, útitársuk, Csmarszkij felvételén (akit aztán a páros végig szívatott), Steinbeckék a Savoyban szálltak meg, egészen jó körülmények között.

Furcsa páros az övék: Akárcsak Stan és Pan, sokszor úgy ugratják egymást is Steinbeckék. Az író néha apróbb, magánjellegű titkot is említ a naplóban Capáról – például, hogy a fotós órákig képes a fürdőkádban üldögélni, míg el nem alszik, és ki nem ázik teljes testével. Ahogyan Steinbeck írja: „Capa egy vízidisznó.” Ekkortájt az olvasó már tudja, a könyv olvasása nem múlhat el többszöri hangos felkacagás nélkül. Így van ez akkor is, mikor arról olvasunk, Steinbeck gyakran intellektuális (és persze Capa számára roppant fárasztó) kérdésekkel idegesíti reggelente Capát, aki egyébként egy fejezet erejéig maga is ír az Orosz Naplóban - igaz, erre csakis akkor kerül sor, mikor kiborul attól, hogy fotóinak minősége nem túl jó. Ezzel aztán lehet vitatkozni.

Steinbeck és Capa sok-sok beszélgetést megejtett orosz emberekkel, bár kétségtelen, hogy az oroszok sem voltak kíméletesek, és sokat faggatták őket, hogy vajon Amerika akar-e háborút, Amerikában hogyan ítélik meg az írókat, vagy hogy Amerikában hogyan is megy a termelés.
Az Orosz Naplóval bekukkanthatunk az igazi orosz parasztemberek mindennapjaiba, de aprólékos részletességgel olvashatunk a belvárosi életről is. Steinbeck például nem hagyja ki a különböző üzletek (ékszer vagy élelmiszerboltok) leírását, és ahogy fogalmaz - ismét viccesen - : a boltokban mindig nagy a tolongás, és nem azért, mert vásárolni akarnak az emberek, hanem hogy nézzék, ahogyan mások vásárolnak.
A páros ellátogatott újjáépült és új bérházakba, ahol sztálingrádi gyári munkások laktak, beszélgettek velük bérekről, lakbérről, élelmiszerárakról. Capáék többször is rácsodálkoznak Sztálin személyi kultuszára (igen-igen, pont ekkor éli fénykorát); mindenhol Sztálin-szobrok, arcképek, feliratok díszelegnek.

Templomromokhoz, balett és színházi előadásokra, esti mulatságra, Sevcsenko 1-be és Sevcsenko 2-be is elkalauzolnak minket (mindkét falut ugyanígy nevezték, így Steinbeckék nevezték el 1-nek és 2-nek), találkoztak volt katonákkal, akiket harcokról faggattak, egy sütödében is jártak, melyre az üzemvezető roppant büszke volt. A traktorgyárban nem engedélyezték a fotózást, emiatt Capa pipa is volt, de az orosz piac, vagy az utcán éppen dolgozó fotós jó kedvre derítette. Persze, a páros járt Moszkvában is, tanulmányozták az orosz éttermi szokásokat. Ám a legjobban Grúziában érezték magukat, lenyűgözte őket a város és annak lakói.

Az Orosz napló egy feszes, nagyon szórakoztató és izgalmas útinapló, benne Capa 70 csodálatos fotójával egyszerű parasztokról, egyszerű emberekről, Mamocskáról, az orosz parasztasszonyról (az út során Capa mintegy 4000 felvételt készített, ebből a kötetben 70 látható). Egyszerűen szenzációs.