Foot Of The Mountain címmel új lemezzel jelentkezett az A-Ha, melynek borítóján leginkább egy hányásra emlékeztető vizuális folt látható. A végeredmény sokkal kedvezőbb összképet mutat. A lemez ugyanis jó.

Igaz, nincsenek rajta olyan tetszetős slágerek, mint a The Sun Always Shines On Tv, vagy a Minor Earth, Major Sky, vagy éppen a Manhattan Skyline, mégis azt kell mondjuk: a Foot Of The Mountain korrekt munka, egy alkotói csúcsán túllévő zenekar tisztes fáradozása. 

A lemez a fickós nyolcvanas éveket idézi, amikor a norvég zenekar még a szintipopban látta az üdvözülés egyetlen lehetőségét, de aztán egyre több atmoszférikus, hőkezelt pszichedeliával megbolondított dallal álltak elő. Nem alakult ki olyan táboruk, mint a Depeche Mode-nak, igaz, hogy nem is voltak olyan „programosak”, a DM szupersztár zenekarrá vált, míg az A-Ha intimebb, meghittebb számokkal állt a közvélemény elé, olyanokkal, melyeken átsütött az északi fény. 

Az A-Ha tehát sosem volt egyenlő a „védjegyértékű” Take On Me-vel, de pechjükre a dalhoz minden idők egyik legjobb vizuális kisülése készült, a Steve Barron rendezte klip repertoárdarabja az összes zenei csatornának. Egy-egy kockája olyan emblematikus lett, mint a hatvanas évek ikonjai a Warhol-féle Monroe szitanyomatok. 
Ráaadásul Morten Harket úgy nézett ki, mintha csak az American Graffittiből szalasztották volna, rockabilly kacsahéréját – melynek bizonyára önálló rajongói klubja van - Chris Isaac is megirigyelte annak idején. Morten Harket hangja ugyanolyan tiszta, mint 1986-ban, igaz, nem is turbékol annyit, mint a korai lemezeken. A zenekar méltósággal öregedett meg. 

Az új lemezen van számos, a nyolcvanas évek közepét idéző, hivogató táncritmusokkal teli dal (The Bandstand, Riding The Crest), míg a melankolikus nagy időket a What There Is és a Foot Of The Mountain idézik meg. A lemezbe viszont nem vittek be elég kreatív apportot, profi munka, de ez a trió ennél többre képes.

Az album dalai távol vannak a zenekar olyan kis csodáitól, melyeket többek között a Hunting High And Low-val vagy a Living Daylights-al jellemezhetnénk. Harket rockabilly trubadúros líráit szintipops zenei környezetre úsztatni – ez volt az A-ha, a norvég jóléti szintipop királyainak nagy találmánya. Nos, ez most is működik, Harket hangja megolvasztja a gleccsereket is, viszont a szívünket nem minden dal lágyítja meg.