10 éve terrorizálják a világot, 10 éve virítanak minden második gimnazista ruházatán, és most jól meg is ünneplik.

A középnyugati perverzek mai táborának jelentős része még óvodába járt, amikor ez a lemez megjelent, így nem felesleges megjegyezni, hogy az első Slipknot annak idején korántsem volt annyira magától értetődően zseniális, mint amilyennek azóta kikiáltotta a világ. A Ross Robinson nu metal egyenproducerrel készített lemezt igazából nagyon is vegyes reakciókkal fogadta mind a szakma, mind a közönség egy jelentős része: a pusztító intenzitás ugyan stimmelt, ezen túlmenően azonban sokan egyszerűen nem tudtak mit kezdeni vele. Ma már persze jelentős részük ezt biztosan letagadná, azt hangoztatva, hogy az első perctől hallotta Corey Taylorékban a potenciált… Arról nem is beszélve, hogy habár a zenekar folyamatosan azt hangoztatta, náluk a zene a lényeg, a látványos maszkos-kezeslábasos image nem éppen abba az irányba hatott, hogy elsősorban a dalok miatt szeresse őket a világ.

Milyen is mai fejjel az első Slipknot? Brutálisan durva és súlyos, ez megmaradt, bár nyilván 2009-ben már nem tud annyira sokkoló lenni az extra ütősöknek köszönhetően az akkori korszak zenéihez képest nagyon is felturbózott adrenalinszintű zene, mint a megjelenés idején. Ordít belőle az is, hogy pontosan tudták, mit csinálnak, a kaotikus színpadi jelenetek és a fékevesztett arculat bizonyos tekintetben álca volt már ekkoriban is: ha nem működtek volna a legolajozottabb gépezetek módján, biztosan nem tudták volna a turnék tömkelegén maguk mögé állítani a közönséget. Dalszerzési szempontból azonban – akárki akármit mond – ez a lemez teljesen természetszerű módon még nem igazán állítható párhuzamba a legutóbbi All Hope Is Gone-nal vagy az azt megelőző Vol.3.: The Subliminal Verses-zel. A kezdés mai fejjel is lenyűgöző, a (sic), az Eyeless, a Wait And Bleed, a Surfacing és a Spit It Out tényleg úgy öklelik fel az embert, mint valami amfetaminnal telenyomott tonnás tenyészbika, utána azonban akad némi töltelék is, a lemez második fele korántsem ennyire tökéletes. Az erő ugyanakkor a kevésbé karakteres dalokért is kárpótolja az embert.
