A világegyetemet modellező, de leginkább az Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer az élet című francia rajzfilmsorozat esztétikáját megidéző Muse új, The Resistance lemezének borítón egy embert látunk, amint épp a Föld nevű, messziről zöldeskéknek látszó bolygó felé lépked egy lépcsőn.

Pont ilyen színes a zene is, mint ez a panton-skálát is remekül felvázoló borító, viszont a zene szerencsére sokkal jobb, mint ez a nagyképű világmodell-izé.
A Muse, mint egy fekete lyuk, magába nyel mindent, a Depeche Mode-ot, a Queent, a Radiohead-et, a glam metált, Chopint, Michael Jacksont, a SOAD-t, mégis nagyon egyben van az egész. Ez nyilván, Bellamy elképesztő integráló képességének köszönhető.

Apokalipszis itt és most. Bellamy már nem a klasszikus rockpróféta, ő nemcsak a 9/11-re tudja a magyarázatot, de bizonyára ha a megfelelő helyen hallgatjuk The Resistance-t, akkor a burjánzó rákos sejteket is meggyógyítja. Bellamy a popkultúra Dan Brown-ja, aki megoldotta a Szent Grál rejtélyét, és ehhez olyan vérvonalat talált, melynek kezdő pontja Chopin, végpontja Michael Jackson, közte pedig két évszázad kultúrtörténetét, természetesen reflektálva a történelem (Elvis Presley) előtti időkre. 

A The Resistance egyenes folytatása a Supermassive Black Hole-nak, őszintén szólva semmi meglepetést nem okozott, csak annyi történt, hogy tovább építették azt az üvegből, elefántcsonttoronyból és hideg fémből készülő bábeli tornyot, mellyel már nemcsak a Földre, hanem világmindenségre is pazar kilátás nyílik. 

A kifogástalanul hangszerelt felvételek a megfelelő arányban tartalmaznak hard rockos, szinti-popos, zavarba ejtően egyszerű, és zavarba ejtően összetett tételeket. Szerethető giccs az egész, melyben Robert Miles dreamhose-os szenvelgései csapnak át Richard Clayderman futamaiba, és az egész olyan lesz, mintha a Cirque du Soleil-nek készült látványos teremtéstörténet zenéje lenne, artistákkal, tripla szaltót csináló Mózessel, aki vizet fakaszt egy gitárszóló közben, majd Leonardo egy repülő szerkezeten siklik át a nézőtér felett, egy Queen-es áriát énekelve. 

Vannak itt T-Rex-féle, nagy ívű hard rock giccsek, SOAD-vokál, számos rádiósláger – egyből ott az első három dal (Uprising, Resistance, Undisclosed Desires). A lemez dinamikus, ugyanolyan kemény, mint a Supermassive Blackhole, csak a gitárok helyett a szintetizátorokat jobban preferálta Mark Stent producer, de az alján nagyon is ott vannak a kemény gitártémák. 

Teljesen felesleges volt viszont az utolsó, háromtétes Exogenesis, olyan mintha az Omega Időrablójáról maradt volna le. Hogy milyen tehát a The Resistance? Nos, crossover, nagyképű soft-progrock lemez, melynek az összes témája citátum, még a Level 42 csattogós basszusfutamai is, de az elhivatottság, lefegyverző technikai tökély és melódiagazdagság miatt mégis felmegyünk velük azon a bizonyos lépcsőn.